1956. fél évszázada

2006. okt. 23. (hétfő), 23:53, D. keze nyomán
Mindennapok, Elmélkedős, Észosztó, Fejemfalba, Keserű, Könny
Az 50. évfordulón végre elnyerte méltó elismerését hazánk egyik legnemesebb forradalma.
Szinte hallom magamban a kockaköveken csikorgó tankok dübörgését, a fegyveres gyerekek utolsó kiáltásait, a lelkesedéstől és elkeseredéstől hajtott emberek dobbanó lépteit.
Oly sok igazságtalanság után megcsillant egy tisztább, szebb, szabadabb világ reménye, és bár az '56-os forradalom hivatalosan elbukott, az emberek többségében azért mélyre temetve megmaradt a felszabadulás konok hite.

Látom a kommunizmusban meggyötört, sosem feledő, bölcs tekintetek múltba révedését, de a határt most sem ismerő aljanép forradalomhoz nem méltó tetteitől megkeseredik ünnepélyes, torok- és szívszorító hangulatom.
A legszomorúbb, hogy az aljanép populistábbja ott van fenn is, heccből arénázója meg lenn is.
Sajnos látnom kell azt is, ahogy - déja vu - rendőrök vernek kirándulásból hazafelé igyekvő öregasszonyokat, vagy kezüket feltartó, békésen tüntető fiatalokat.
Gumilövedékek és könnygáz-gránátok csapódnak azokra is, akik még csak közelében sem voltak semmiféle rendbontásnak - ahelyett, hogy a rendőrség a feleslegesen, az ünnephez méltatlanul randalírozókat távolítaná el.

Meddig lehet feszíteni a húrt? Senki sem hazudozhat, uszíthat, provokálhat büntetlenül a végtelenségig, előbb-utóbb a mégoly birka plebs-ből is feltör a harag.

Azoknak szavát hallgatom, akikét még érdemes, és köszönettel tartozom nekik, hogy hagyják tovább élni a nemes eszmét.