A kamrában

2006. nov. 04. (szombat), 21:42, D. keze nyomán
Személyes, Életképek, Arche, Elmélkedős, Meghitt, Család
"Sose feledd, kisfiam, honnan jössz."

Anyai nagymamám magához szorít, és egy fejjel fölémagasodva is érzem a sokat látott asszony bölcs, óvó hatalmasságát.

Sokszor beszélgetünk így, ha együtt vagyunk. Kérdezem az ősökről, ő pedig egy becsületesebb, letűnt kor szófordulataival kalauzol betyárok, nemesek, családi birtokok és boltok között.

Ha csak tehetem, minden évben legalább egyszer, halottak napján elmegyek ezekre a földekre. Az államosítások óta idegenek lakják a felszabdalt házhelyeket, de a jelen otthonai elhalványulva szemem előtt adják át helyüket a pajtákkal és fészerekkel körülvett öreg kúriáknak, családi fészkeknek. A több katasztrális holdnyi zöldségeskert part-hátát még mindig a Linkó patak simogatja, a fák még mindig nekem susognak, a temetők még mindig a mi poraink vigyázzák.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.

Nem hiszem, hogy valaha is földművelésre adjam a fejem. Mégis mindig elérzékenyülten nézem a földeket, legszívesebben kezembe venném a zsíros rögöket, magamhoz szorítanám az életet - akárcsak nagyanyám az ő hitének és vérének folytatását.

Örömmel hasogatom és rakosgatom a gyújtóst a ház tövébe, nézem a meleg fényben játszó, porosodó lekvárokat, befőtteket a polcokon, rakom szép rendbe a kertet, és titkon, magamban déd- és ükapáim kérges kezéről fantáziálok, amint virágzó gazdaságot teremtenek a semmiből, és télről télre, generációról generációra fektetik le a vérvonal, a gyerekek jövőjének újabb útköveit.

A hideg téli estéken sokszor ültünk össze anyámmal és húgommal, ünnepekkor apámmal. Édesanyám göbös ízületeit erőltetve igazi rábaközi motívumokat hímez terítőkre, falvédőkre, fest tojásokra, az asztali lámpa bensőséges fényköre és a gyöngéd homály határán, a lábánál pedig ott játszunk mi.
Együtt sütjük a sok-sok vékányi, szilveszterinek való tésztakorongot, és ő a mi emberség-utunkat előre, mi a közös ösvényeinket visszafelé építjük.

Egy kicsiny, hófödte házacska meghitt belseje, a kamra éltető biztonsága, a házfalat támasztó tüzifa, a lobogó tűz melengető lángja él ilyenkor a lelkemben.
Az emberbe oltott teremtő erő legősibb, hívogató szavai envéreimben és bennem szólnak - télről télre, generációról generációra.