A múzsa csókja

2007. máj. 14. (hétfő), 18:14, D. keze nyomán
Fotó, Elmélkedős, Észosztó, Szeretem
Igen, a dolgok valahol a belső feszültségekkel kezdődnek. Az alkotó ember beléplántált és talált elvárásokat, reményeket és jövő-színeket hordoz, és ezekből fest széles mozdulatokkal saját vásznára. Keresi a megfeszített sorsokat, és maga sem tudja, a végén akar-e katarzist.

A múzsa csókja igazából éget. Befészkeli magát a szívbe és az agyba, majd szertekúszik az erekben és az idegek mentén. Mozdulatra sarkall, de csak tagadd meg kérését: hűtlenséggel vádolva elhagy.
Szeresd azonban, és napról napra többet ád magából. Teste melegével táplál, kínt ültet lelkedbe, korbáccsal hajt járatlan utak tavaszi indái közt, de öle végül mindig kincset szül, szövetségetek pedig újabb csókkal jutalmazza. Égető, beivódó, parancsoló, kábító, megtagadhatatlan csókkal, mely az ember kezdete óta folytatja a hajcsár tradíciót.

Ne cseréld azonban olcsó másolatra, silány tömegportékára a kincseket. Szétfeszítve a világ elé dobod, meggyalázod vele a múzsát, saras-savas mocsárba szórod a magot. Szólj ahhoz, aki érti, mutass irányt annak, aki nem, de sose add el a pillanat-emberek súlytalan véleményéért.

Erato, Euterpé, Kalliopé, Kleio, Melpomené, Polyhymnia, Terpszikhoré, Thaleia, Uránia és modern nővéreik... kínzón imádott hitvesek tápláló kebellel.