A nap vége

2011. okt. 24. (hétfő), 23:35, D. keze nyomán
Zene, Melankolikus, Elmélkedős, Éji vad

Kép: Flickr
A nap vége. Ma különösen lelki síkokon.

Tudod, mint amikor vízre bocsájtod a frissen faragott, kicsiny hajód. Nem is csak elereszted, de két tenyereddel óvatosan merítve életet adsz útjának, születésével pedig lelked egy darabja múlik el.

Finom lebegés, időtlen melankólia, szerethető, nyugalmas szomorkodás. Nem tompultan búsuló, vagy görcsbe rántón fájó, hanem amolyan vágyódó, szeretetteljes elcsendesedés.

Elrugaszkodsz a földtől, a talaj biztonságától, és a viharos szeleken át a verőfénybe emelkedsz. A mindennapok felfelé áramló, hol felhőszakadástól haragosra duzzadt, hol fáradtságtól érnyire szikkadt, mindörökké emelkedő patakja ez, amely aztán mégiscsak a felhők feletti béketengerbe érkezik meg.
De odáig! Az emberformáló út... kicsiny hajódba oldalról szél kap bele, megpenderíti, aztán meggondolja magát és mégis útjára engedi. Ha valóban. Máskor tajtékos, néha uszadékos, szirtektől vagy szirénektől átkos vizekre vezeti, néha napnyugta felé, de általában azért feljebb és feljebb. Az egyiknek ennyivel kevesebb hátralévő küzdelem, a másiknak annyival több hazugság, de azért néhányaknak mégiscsak egy becsülettel átvitorlázott patak-kanyarulat.

Újra és újra a nap vége. Csendes, lebegő emelkedés, testről lefoszló lélekakadályok, útjára bocsájtott kishajó, kishajóba bújtatott élet.




(Katt ide, ha a videó nem jelent meg...)