A postás egyszer sem csenget...

2007. nov. 15. (csütörtök), 01:54, D. keze nyomán
Szürreálium, Röhög, Laza, Csípős, Életképek
Az már elég jó, ha nem akad el a bolondokháza kihelyezett részlegénél. Bemegy az "osztályra", kevés sikerrel keresi a szabadnapos orvost, a táskát meg nagy eszesen az ajtónál hagyja. Asszimilálódik.
Az örökbérletes bentlakók ugyebár bolondok lennének nem élni a lehetőséggel, és gyorsan kiosztják maguk között a szállítmányt.
Postás no.1 felénk járva még mindig hangosan szentségel, pedig már fél órája esett az eset.

A kis zöld emberkék közt akad olyan is, aki csak az utca végéig jön el. Ott leborítja a helyiek papírkapcsolatait és sárga számlaátkait, akár szél van, akár eső esik, aztán a sors és a szomszédasszony kegyére bízza őket - utóbbi egyébként becsülettel behord mindent, nekünk is, meg úgy általában az egész utcának.

A bolond postás épp ellenkezője fantomtársának. Aggresszivitása behajtói magasságokba emeli, a legtöbben már ajtót sem mernek nyitni neki. Ennek megfelelően nem is vár soha.
Lehet azonban, hogy van egy trükkösebb énje is. Csengetés, aztán mire leérek a kapuhoz, már sehol senki. A főnök vagy megfutja százon a kilencet, vagy valahova... nos, elbújik. Pedig ennyi idő alatt még tízig is alig számolnék! Kvalitásai abszolút elismerésre méltóak: a majdhogynem kihalt utcán épp csak ördögszekeret nem hajt a szél, parkoló autók is csak elvétve akadnak, ő viszont tökéletesen láthatatlanul beolvadt a díszletbe.
"Rosseb fog játszani" mordulással már rúgom is be az ajtót, de azért visszasandítok - mint mindenki - a kapuból, hátha végre elkapom a huncutot.

És akkor van a normális postásunk is. Kedves, korrekt, türelmes, szinte érződik rajt a hivatástudat. Unalmas... szokatlan.