Áradó Duna
2006. ápr. 06. (csütörtök), 17:32, D. keze nyománFotóim, Táj-/látkép, Életképek, Elmélkedős, Melankolikus, Szeretem
Kedden este a Duna megdöntötte 100 éves vízszintrekordját, és aznap éjjel tetőzött 879 centiméteren. Most lassan csökken a vízszintje, de már közeleg az új árhullám.
A tetőzés előtti délutánon fél 5 körül mentem ki fotózni, és 7-ig bóklásztam az Alagút, a Szabadság-híd budai és pesti rakpartja, a Margit-híd pesti hídfőjénél, s a két híd között.
Az elárasztott területeknek tragédiát jelentő víz a fővárosban jobbára látványosságszámba megy. Vidáman napozó emberek mindenhol, a szenzáció-szörnyülködést túl nem lépő "micsoda árvíz!" megjegyzések, és persze lelkes fotósok rajzanak az öreg folyó körül.
A Duna nyomasztóan nagy víztömege már tényleg a felső rakpartok tetejét nyaldossa. Az áradás előtti helyükön horgonyzó hajók a parttól 10-15 méterre állnak, a hídpillérek körül a víz vad örvénylésben forog tova.
A fotózás magányos tevékenysége szokás szerint gondolatébresztő érzelmi-szellemi táplálék volt.
Egy alkalommal a lépcső alján állt egy fickó egy brutál 70-300-as telével, a lépcső tetején egy másik ügyködött profi felszerelésével, mögötte egy harmadik egy akkora objektívvel, amekkorát még nem láttam, én meg közöttük meghúzódva kattogtattam derék kis masinámmal. És próbáltam nagyon szerény lenni.
A Dunát, a partot, a népeket nézve tele voltam érzésekkel.
Ez a víz emberek életét mosta el egy éjszaka alatt, leszaggatott ágakat, elsodort sorsokat hord magával.
Kicsit azért is összeszorult a szívem, mert tudtam: egyhamar nem lesz komoly fotóscuccom. Azon is gondolkodtam, hogy hiába vagánykodnak néhányan a gépeikkel, a (fél-)profi szerelések komoly hányada mögött dilettánsok ügyködnek. Aztán az is eszembe jutott, hogy J. küldött pár elképesztő virágfotót, a kísérőszöveg pedig ennyi volt: "ezeket olyan géppel csinálták, mint a Tiéd". (Amitől mondjuk inkább lett sírhatnékom, mint örömködtem, de ez nem J-n múlt).
Meglepő volt látni, milyen sok ember járkált meglehetősen drága fényképezőgépekkel. Nincs mese, több digitális gépünk van, mint négy éve.
Alkonyatig fotóztam, és a belső vízállásom legalább úgy megemelkedett, ahogy a folyóé. A Duna nekünk ősi, csodálatos, napfényes arcát mutatta - máshol pedig tovább pusztít. Szegényt embert az ág is húzza, ahogy a közmondás tartja. De meddig még?
A tetőzés előtti délutánon fél 5 körül mentem ki fotózni, és 7-ig bóklásztam az Alagút, a Szabadság-híd budai és pesti rakpartja, a Margit-híd pesti hídfőjénél, s a két híd között.
Az elárasztott területeknek tragédiát jelentő víz a fővárosban jobbára látványosságszámba megy. Vidáman napozó emberek mindenhol, a szenzáció-szörnyülködést túl nem lépő "micsoda árvíz!" megjegyzések, és persze lelkes fotósok rajzanak az öreg folyó körül.
A Duna nyomasztóan nagy víztömege már tényleg a felső rakpartok tetejét nyaldossa. Az áradás előtti helyükön horgonyzó hajók a parttól 10-15 méterre állnak, a hídpillérek körül a víz vad örvénylésben forog tova.
A fotózás magányos tevékenysége szokás szerint gondolatébresztő érzelmi-szellemi táplálék volt.
Egy alkalommal a lépcső alján állt egy fickó egy brutál 70-300-as telével, a lépcső tetején egy másik ügyködött profi felszerelésével, mögötte egy harmadik egy akkora objektívvel, amekkorát még nem láttam, én meg közöttük meghúzódva kattogtattam derék kis masinámmal. És próbáltam nagyon szerény lenni.
A Dunát, a partot, a népeket nézve tele voltam érzésekkel.
Ez a víz emberek életét mosta el egy éjszaka alatt, leszaggatott ágakat, elsodort sorsokat hord magával.
Kicsit azért is összeszorult a szívem, mert tudtam: egyhamar nem lesz komoly fotóscuccom. Azon is gondolkodtam, hogy hiába vagánykodnak néhányan a gépeikkel, a (fél-)profi szerelések komoly hányada mögött dilettánsok ügyködnek. Aztán az is eszembe jutott, hogy J. küldött pár elképesztő virágfotót, a kísérőszöveg pedig ennyi volt: "ezeket olyan géppel csinálták, mint a Tiéd". (Amitől mondjuk inkább lett sírhatnékom, mint örömködtem, de ez nem J-n múlt).
Meglepő volt látni, milyen sok ember járkált meglehetősen drága fényképezőgépekkel. Nincs mese, több digitális gépünk van, mint négy éve.
Alkonyatig fotóztam, és a belső vízállásom legalább úgy megemelkedett, ahogy a folyóé. A Duna nekünk ősi, csodálatos, napfényes arcát mutatta - máshol pedig tovább pusztít. Szegényt embert az ág is húzza, ahogy a közmondás tartja. De meddig még?
Hozzászólni regisztrált és bejelentkezett felhasználók tudnak.
