Balzac: Pajzán históriák; Három zarándokoknak ő szentségtelen szólásai

2005. dec. 10. (szombat), 16:10, D. keze nyomán
Csípős, Röhög, Ismeretterjesztő, Könyv
Mikoron a' pápa elhagyta vala a' drágalátos Avignon várossát, hogy azontúl Rómában lakozzék, némi-nemű zarándokok ugyantsak verejtékezének, kiknek, a' Grófságba iparkodván, egyszerre tsak át kelle kapaszkodniok az égbenyúló Alpokon, hogy a' mondott Róma városába jussanak, hova menének tarka-barka vétkeiknek bútsúja végett. Ez időben úton-útfélen, vendégfogadóban látni lehete a' Kain testvérek rendjelinek visellőit, más szóval a' bűnbánóknak színét-virágát, minden rangú és rendő rossz fitzkókat, kiket leprás lélek nyom vala, s szomjúhozva járulának megförödni a' pápai medentzében, s vivén magukkal aranyat avagy egyéb drága holmit, akivel megváltsák gonosztetteiket, fizessenek a' bútsúlevelekért és megajándékozzák a' szenteket. Meghiggyétek, hogy az, ki vizet ivék odamenet, hahogy megtértekoron a' kortsmáros vizet ada elibe, pintzei szentelt vizet követelt.
Ezen időben három bútsúsok érkezének ezen mondott Avignonba vesztökre, mert akkor immár a' pápa özvegyül hagyta vala a' várost. Mikoron ballagtak volna a' Rhône mentiben, a' Földközi-tenger partjának tartván, a' három bútsúsoknak eggyike, ki is tíz esztendős avagy még ifjabb fiatskáját vezette pórázon, tserben hagyá őket. Annakutánna Milano várossának tájékán ezen társ hirtelen újra ott terme, fiú nélkül. Estebédjük elnyúlt mind a' vatsoráiglan, s lakmározának, megünnepelendvén zarándoktársuknak megtértét, kiről már-már azt gondolták vala, hogy torkig vagyon a' vezekléssel, mert hogy a' pápa nintsen Avignonban. Ezen három Rómajáróknak eggyike jött vala Páris várossából, másika Németországból, harmadika pedig, ki is ezen útra alkalmasint tanulság végett vitte vala az ő fiát, a' burgundiai hertzegségből indult vala útnak, holott valának némi-nemű hűbér-birtokai, és a' Villiers-la-Faye (Villa in Fago) háznak ifjabbik sarja vala, neve Vaugrenand. A' német báró Lyonon innen találta elő a' párisi pógárt, későbben ketten Avignon szemhatárában akadtak össze nemes Vaugrenand úrral. Hát, ezen vendégfogadóban a' három bútsúsok mindjárást megoldák nyelvöket, s megszerződének, hogy egyetemben mennek Rómáiglan, szövetkezvén az utasok fosztogatói, éjtzakai jómadarak és egyéb útonállók ellen, kik mindent elkövetének, hogy megkönnyítsék a' mondott zarándokoknak testi terhüket, elébb, hogynem a' pápa levenné azt, ki a' lelköket nyomja. Ivásnak utánna elbeszéldegélének a' három társak, hiszem az itóka a' szónak a' kultsa, s mindhárman eggyként mondák, hogy elutaztoknak oka asszonyi dologság volt volna. A' szolgáló, ki nézdegélé őket, iddogálván, monda nékik, hogy az itt megszálló száz bútsúsban kilentzvenkilentz ezen ügy mián vagyon útban. Ezen három böltsek fontolóra vevék akkoron, melly veszedelmes légyen az asszonyi állat a' férjfiúra. A' német báró mutatá a' pántzélingében való nehéz aranylántzot, kit Szentpéter úrnak akar ajándékba adni, s mondá, az ő esete olyan nehéz, hogy tíz illyen lántz értéke nem teszi azt jóvá. A' Párisra való megnyitá keztyűit s napvilágra botsáta eggy fejér gyémántos gyűrűt, mondván, hogy viszen a' pápának száz annyit. A' burgundiai széllyelfejté az ő süvegét, kiraka két tsudálatos gyöngyöket, a Lorettói Bódog Asszonnak szánt szépséges fölbevalót, s megvallá, hogy jobb szerette volna az ő feleséginek nyakán hagyni.
Ezen monda a' szolgáló, hogy ejszen lehetnek őnékik olyan temérdek bűneik, mint a' Viscontiaknak.
Ekkoron a' bútsúsok felelének, hogy akkora bűneik vagynak, hogy mindhárman fogadalmat tőnek, hogy soha többé életük hátralévő napjaiban nem bagzanak, bármely szépek is a' hölgyek, ez penig tsak ráadás azon vezeklésre, kit a' pápa szab majdan ki reájok.
A' vászontseléd ámula azon, hogy mindnyájan egyazon fogadalmat tették. A' burgundiai megtoldá, hogy ezen fogadalom okozta az ő hátramaradását Avignontul fogva, merthogy szörnyen féltette vala az ő kisfiát, hogy zsenge kora ellen találhatna bagzani, s hitet tőn, hogy eltilt az ő házában és dominiumain való minden oktalan állatot és embert a' bagzástul. A báró tudakolván az esetet, a' nemes úr ekként beszéllé el nekik a' dolgot: - Kegyelmetek tudja, hogy a' jámbor Avignoni Janka grófasszon hajdan kibotsátott némi-nemű rendeletet a' szajhákról, arra szorítván őket, hogy laknának külvárosbéli bordélházakban, kiknek ablaktáblái veresre mázolván és bézárván. Hát mikoron kegyelmetekkel egyetemben ezen kárhozott külvároson általmenénk, az én kamaszkám szemügyre vevé ezen mondott bészegezett veres ablakú házakat, felserkent a' kívántsisága - amiként kegyelmetek is tudja, hogy ezen tízesztendős ördögök mindent szemügyre vesznek -, s meghuzigállá az ujjamat, s mindannyira huzigálla, míg meg nem mondám, mik volnának azon mondott házak. Hogy a' dolognak végét vessem, mondám ő néki, hogy gyermek embereknek semmi dolguk ahajt, s nem szabad bémenniök, halál alatt, mert az volna azon hely, holott az emberek és asszonyok gyártódnak, s hogy ez ollyan igen veszedelmes azok számára, kik nem értenek ezen mesterséghez, hogy ha egy tudatlan belép oda, szemökbe szöknek repülő rákok és egyéb szörnyetegek. A' félelem erőt vőn a' kis kamaszon, izgatottan követe a' fogadóba s oda se mert nézni a' mondott bordélyokra, Azalatt hogy a' lóállásban valék, hogy a' lovaknak ő szállásolását megnézzem, kereket oldott, miként a' vásári orv, a szolgáló nem tudá megmondania, hová ment. Ekkoron igen féltém a' szajháktul, de bizakodám a' rendeletekben, kik megtiltották vala, hogy gyermekeket oda ne eresszenek be. Estebédhez megjöve a' bohó, nem inkább restelkedvén, mint a' mi isteni Megváltónk a' doktorok között a' templomban.
- Honnajt jössz? - kérdém.
- A veres ablakos házaktul - felele.
- Ejnye adta kölke! - mondék. - Majd megtisztellek az ustorral.
Ekkoron kezde nyafogni, ríni. Mondok, ha megvallya azt, ki véle ottan esett, elengedem néki a megagyabugyálást.
- Jaj! - felele. - Vigyáztam, hogy bé ne lépjek, a' repülő rákok és szörnyetegek mián, s ottan lógtam az ablakrátson, hogy látnám, hogy is gyártják az embert.
- Aztán mit láttál? - kérdém.
- Láttam egy szép asszont, ki majdnem készen vala, eggyetlen tsavarja hibázott még. Eggy fiatal gyártó nagy buzgón mindeggyre rászerelé. Hogy szinte elkészült, az asszon megfordula, beszélt és megtsókolá az ő mesteremberit.
- Ögyél! - mondék.
Annakutánna még az éjjel megtérten Burgundiába s édesannyánál hagytam, attól tartván, hogy a' legközelebbi városban némi-nemű leányba talállya ütni a' tsavarját.
- A' mondott gyerekek gyakorta illyen szabadszájúak - monda a' párisi. - Az én szomszédomnak fiatskája felfedé az ő attyának szarvaztatását eggyetlen szóval, ekként pedig: Eggy este kérdezém tőlle, a' végre hogy meglátnám, jól megtanulta-é az oskolában a' vallási dolgokat: "Mit teszen az, hogy Reménség?" - "A' királnak kövér íjássza az, ki ide szokott jönni, mikoron édesatyám elmegyen" - monda. A' királ íjásszinak hadnaggyát tsakugyan így híjják a' pajtások között. A' szomszédom meghőköle ezen igét hallván, s ámbátor megdühödvén a' tükörbe néze, nem látta meg az ő szarvait.
A' báró megjegyzé erre, hogy a' tatskónak mondása voltaképp szép igazság vala, mert hiszen a' Reménség leánzó tsakugyan velünk jön hálni, mikoron az életnek való dolgai mind tserben hagytak.
- Vallyon a' szarvaztatott pipogya férj Istennek képire vagyon-é teremtve? - kérdé a' burgundiai.
- Nem ám - felele a' párisi -, merthogy Isten igen böltsen tette, hogy nem nőszött; bódog is ő mindörökké.
- De hát a' pipogyák mégis tsak Isten képét viselik, mielőtt még szarvakat kaptak volna. Ezen a' három zarándokok átkozni kezdték az asszonyi állatot, mondván, hogy miattok volna minden baj e' világon.
- Az ő dologságok öblös, miként a' sisak - monda a' burgundiai.
- Az ő szívük egyenes, miként a' katzor - monda a' párisi.
- Mi okon látni annyi zarándokokat, s alig látni zarándoknét? - kérdé a' német báró.
- Merthogy az ő kárhozott mitsodájuk nem vétkezik - felele a' párisi. - Az a' mitsoda nem esmér sem apát, sem anyát, sem Istennek, sem az Eggyháznak hagyásit; sem az isteni, sem az emberi törvényeket; az izé nem esmér semminémű tanulságot, nem esmér eretnekséget, nem felelhet semmiért; mindenestül ártatlan, örökkétig nevetős, oktalan jószág, ezen okon utálom és mélységesen megvetem.
- Szakasztott szinte így jómagam - monda a' burgundiai -, s kezdem érteni némi-nemű tudósnak a' Bibliai versekben tött toldását; azokban tudniillik, holott a' teremtésről vagyon szó. Ezen magyarázatban, kit mifelénk Világszületésnek mondanak, meg vagyon írva az asszonyi izé ő tökéletlen mivoltának oka, kinek, egyéb nőstények visszájaképp, senki ember nem olthatja ő szomjúságát, akkora pokoli hévség vagyon benne. Ezen Világszületésben mondva vagyon, hogy mikoron a' Jóisten Évát gyártotta volna, történet szerint megtéríté fejit, hogy látna eggy szamarat, ki első ízben ordított az ő paraditsomában. Hát ezen szempertzet az ördög megragadá, belényomá az ujját ezen igen tökélletes teremtett állatba, égő sebet ejtvén rajt, kit az Úr gonddal bétapaszta egy kis vakarttsal. Ettül vagynak a' szüzek. Ezen zabola mián az asszonnak tsukva kellenék maradnia, a' gyermekek pedig akként tökéltetnének, amiként Isten az angyalokat tökéli vala, a' testiségen felül annyira magasztosult gyönyörűséggel, amennyire Isten vagyon a' Föld felett. Ezen rekesztést látván, az ördög megbúsult, hogy túljártak az eszin, meghuzigálá Ádámnak a' bőrit, mikoron aludt volna, s megnyújtá az ő ördöngös farkának képire. De mivelhogy az emberek attya ekkoron hátán talált feküdni, ezen toldalék elül vagyon. Mármost ezen két ördöngösség minduntalan egyesülni törekszik azon rokonsági törvény szerint, kit Isten a' világ folyására szabott. Ebből eredt az eredendő bűn s az emberi nemnek ő fájdalma, merthogy Isten, tekintvén az ördögnek ő művét, azt kívánja látni, mi leszen a' sora annak.
A' szolgáló monda akkoron, hogy sok igazság vagyon az ő szóllásaikban, merthogy az asszon gonosz eggy állat, s olyanokat esmér, kiket inkább kíván a' földbe, hogynem mint a' föld színére. A' bútsúsok látván akkoron, hogy ezen leán igen szép, attól tartának, hogy meg talállyák szegniök fogadalmaikat, menének lefeküdni. A' leán mene megmondani gazda-asszonyának, hogy hitetleneket fogadott be a' házában, s elbeszéllé néki, mi mindent mondának az asszonyra nézvést.
- Ugyan! - mondta a' fogadósné - bánom is én, mi vagyon a' vendégeknek az ő agyokban; tsak a' bugyellárisok lögyen jól megtömve.
De hogy a' szolgálló a násfákra terelé a szót, monda igen megindultan: - Látod, lelkem, ez már mind az asszonyokat illeti. Jerünk, beszéllyünk a' fejükkel. Vállalom a' nömös urakat, néked penig hagyom a' pógárt.
A' fogadósné, ki is a' Milanói hertzegségnek legszajhább pógárasszonya vala, bésompolyoga azon kamarába, holott Vaugrenand nemes úr és a német báró feküvének, dicséré az ő fogadalmokat, mondván, hogy az asszonyok nem sokat vesztenek rajt. De hogy a' mondott fogadalmat megteljesítsék, szükség tudni, ha ellen állanának-é a' tsiklandóbb kísértésnek. Ajánlkozék, hogy melléjük fekszik, annyira fúrja ódalát annak megtapasztalása, hogy igazán nem nyargaltatand-é; melly dolog sohasem esett meg véle semminémű ágyban, kiben ő emberrel egyetemben feküdt vala.
Másnap, a' reggeli ebédnél, a' szolgálló az ujján viselé a' gyűrűt; a' gazda asszonnak vala az aranylántz az ő nyakán, az gyöngyös kösöntyűk a' füliben. A' három bútsúsok maradának vagy eggy holnapig ezen mondott városban, elkölték a bugyellárisokban való pénzt s egyképpen kimondák, hogy azért piszkolódtak vala annyit az asszonyi állatokra, mert ingyen sem kóstolták a' Milano-bélieket.
Hogy a báró megtért volna Németországba, úgy tetszék neki, hogy egyetlen vétekben bűnös, abban tudniillik, hogy a' maga kastélyában vagyon. A' párisi pógár megtére, sok lódításokkal, s lelé otthon a' feleségit Reménséggel. A' burgundiai nemes úr ollyan búbánatban lelé Vaugrenand asszont, hogy szinte belegebedt a' vigasztallásba, mellyet a' beszédin felyül ada néki.
Ezen példa arra int minket, hogy a' vendégfogadókban ne járjon a szánk.