Belgyógyászat szigorlat

2009. szept. 08. (kedd), 21:04, D. keze nyomán
Egyetem, Röhög, Faszagyerek, Baj van, Életképek
A "belgyógyászat dióhéjban" paradoxon, avagy a Dávid-féle sejtés: 5+1 nap a bel szigorlatra elég lehet. És igen, a hír igaz!
A "fast learner" trait alapkövetelmény, valamint a "mental stamina" sem árt, ha az utolsó napokat 12-14 óra tanulással akarod tölteni. A "válaszold meg saját kérdéseid az év során" szintén nem hátrány, már csak az alapvető természettudományos megközelítés szempontjából sem. A "túltapasztalt vizsgázó", illetve "stressztűrés" ismét előny (ilyenkor nem bánom, hogy évek óta a teher és a pálma esete forog fenn). A "segíts magadon, Isten is megsegít" persze alapvető.

Eredetileg 5 órát aludtam volna, ami majdnem elég, csak nem sikerült. A két esti sör duplán bosszulta meg magát, plusz a magas arousal miatt egész éjjel azon izgultam, nehogy ráfeküdjek a cicára (nem mintha az év 300 napjában ne aludnánk együtt), és akárhogy takaróztam, borzasztó melegem volt.
Azt álmodtam, hogy két lovag vagyok, melyek közül az egyik magasabb szintű, ő megy vizsgázni, a másik viszont még nem olyan tapasztalt, úgyhogy nyugodtan otthon maradhat. Azt azért éreztem, hogy ez nem egészen kerek, úgyhogy attól féltem, személyiséghasadásom lesz. A maradék háromnegyed órában már egyszerűen csak arra vártam, hogy mikor ébreszt a telefonom.

A reggel persze nem volt jó. Sürgősséggel és gyakorta szólított a fajansz, hamar rá is toltam két orvosi szenet (csak épp az nem fűt), meg egy sulfaguanidint. A végállomáson tömegekben álltak az emberek, mert a buszjáratot már megszüntette a BKV, a villamos meg ideúton kifelé valahol elfáradt. Tulajdonképp nagyon vagány lett volna, hogy taxival megyek a kórházhoz, ha épp nem vizsgára rohanok.

A professzori szobába a titkárnőt leszámítva mindenki csak befelé ment (de ő ugye cinkostárs az emberevésben).
A tételeim nem voltak túl hálásak, de a legrosszabbat megúsztam: salmonellosis-ok, a szív ingerületvezetési zavarai, polycytaemiák. Az Orvostudományi Kar dékánjánál vizsgáztunk, voltak izgalmas kérdései, meg szerette, ha gondolkodik az ember, de alapvetően nem forgatott meg.
A jegyeket csak akkor tudtuk meg egy rövid igehirdetés keretében, mikor mindenki levizsgázott. Álltunk az irodában, sorban olvasta fel a neveket, én meg csak izzadtam, és esdekeltem, hogy legyen pazar, legyen pazar... állítólag látványosan megkönnyebbültem, mikor a nevemen szólított, és mondta: jeles.

Hihetetlen érzés, ahhoz hasonló, mint amikor meglett a másodévem. Az egyetem egyik legnagyobb szigorlata a belgyógyászat, és minden szerénytelenség nélkül állíthatom: nagy fegyvertény, hogy jól sikerült. Igen büszke vagyok rá, már csak azért is, mert hiába kutatói irányon mozgok, a klinikumot is nagyon szeretem.

Estefelé kimentem a reptérre futni, és a finom, meleg esti fényáradatban tényleg a mennyekben éreztem magam. A szaktudás, a karrier és a lélek szempontjából egyaránt óriási mérföldkő ez.
Most kis pihi, aztán újra olimpiai felkészülés. Na de addig!

A bejegyzés a történeti hűség kedvéért visszadátumozva jelenik meg.