Bokaszalag baszdmeg

2016. jan. 24. (vasárnap), 04:19, D. keze nyomán
Keserves, Mindennapok

Pedig már elbúcsúztunk, ez nem a 12 sör 5 pálinka köre volt, hanem azután, már el is köszöntünk Brigivel, és baszdmeg, térden könyörgök az Arany János utcánál a fehérlő mocsokban, hogy ez most ne a külső bokaszalag legyen, orvos vagyok, érzem, de térdelek a hóban, megalázva, kicsiként, lécci ne, pedig de. De hogyan, egyetlen pillanat volt, ráadásul fel vagyok gyúrva, nem gond, kibírom, kigyaloglok a Nyugatiig, de már a könnyeim fakadnak, ne, hallgass rám, nem lehetsz elszakadva, hisz edzek, három nap múlva találkozóm is van, ne, lécci ne, most ne.

Pedig de.

Lennének illúzióim, ha nem ezt tanulnám húsz éve. Így legfeljebb még gyaloglok, mert kemény vagyok, mint tarzan sarka, meg a kád széle, közben még elmondom a lányoknak, hogy merre jutnak haza, persze, megint segítek, használjátok a telefonomat, persze, nem mintha utolérnék bárkit, nem mintha el akarna szaladni bárki, holnap írj nekem, persze, barátod van, és ez így van jól, én másra gondolok, csak ne a bokám, az ne, nem tudok edzeni, nem tudok randizni, ne a bokám.

Hosszú a kertünk. Beleroskadok, ahogy elvétem a lépcsőt, könnyem fakad a fájdalom nyomán, alámkap a család, pedig ez se így van mindig, sőt, nekem kell támogatni a pereputtyot, de most gyenge vagyok, térdelek a hóban, alámnyúlnak és jól esik, de ne a boka, csak az ne.

Ne ez, ne így, tévedjek kérlek, ne most.

Holnap sebészet.