Bringa

2013. júl. 29. (hétfő), 22:21, D. keze nyomán
Életképek, Pásztorom, Elmélkedős, Melankolikus, Szeretem, Novartis
Nyugati országokban a bicikli egy általános közlekedési eszköz. Nem amolyan hétvégi, vagy biciklisfutár hangulatú módon, hanem rendesen, munkába menősen, tömegeknek. Esőben-hóban gyerektől öregig teker mindenki, mennek, mint a meszes.

A biciklistának nagy respektje van. Az autós úgy vigyáz rá, mint a hímes tojásra, mindenfelé kiépített utak vannak, cserébe a biciklisek is korrekten viselkednek, nem sorok között cikázós, elédvágós drótcowboyokként nyomulnak. (Széljegyzet: hármasvisszapadlógáz, megy oda-vissza a nevelgetés.)

Svájcba kijövet tudtam, hogy bérlet helyett biciklit szeretnék, csak azt nem, hogy milyent és honnan. Eddig mindig valami trekking vagy mountain bike-szerű dologban gondolkodtam, de hol van itt a használt piac?
Az első időkben sóvárogva figyeltem a népeket, ahogy döngettek le a hídon reggelente, vagy amint késő délután az idős házaspár olyan tempóban nyomta, hogy a nézésétől is elfáradtam. Máig élénken él bennem a fiatal lány képe, aki bő töröknadrágban és topban, kéz nélkül tekerve pakol a táskájában. Imponáló volt, annyira természetesen eggyéforrt a drótszamárral.

A múlt héten aztán találtam egy Velowerkstattot, egy ravasz képű arab használtbicikli-műhelyét. Rögvest első látogatáskor pedig ott figyelt A Bicikli.
Mogyoróbarna bézsmetál fényezés, vászonnyereg, vázonváltós rendszer, vékony, sárga, puha betétű virsligumik. Igazi retro versenyparipa, az a típusú öreg atléta, aki már nem élsportoló, de a hetvenesei elején is két órán belül futja a félmaratont - és Royce-Rolls-on kísérik.

Gondoltam előtte, hogy egy százast rászánok használt bringára, az hazai keményvalutában huszonötezer. Hamar realizáltam, hogy 2-400 frankli között mozognak a leghasználtabb cuccok, újat 400 fölött kapni.
240 a versenyparipám, az 60 rongy otthon. Basszameg, aludnom kell rá. Pedig ez aztán tényleg semmi.

Kedden volt ez, pénteken mentem vissza. Egész délután nem bírtam koncentrálni, annyira a bringa járt a fejemben. Már hiába. Egy lány is beleszeretett a vén hátasba, azonnal elvitte.

Bánatosan kóboroltam hazafelé, az esti házibuliba is alig volt kedvem elmenni. Csak úgy suhantam volna a virsligumikon! Csakhogy azokon már más suhan.

Kérdezte a házigazda lány, hogy mi újság. Mondtam, az egyik szemem sír, mert elvitték a szerelmetes biciklimet, de a másik azért továbbra is nevet.
Erre azt mondja, hogy majd nézzük meg, van a pincében két használt bicaja.

No, ezek azért távol álltak a szépséges rennvelotól, és bár viharvertek, de működőképesek. Kérdeztem, mit kér érte: semmit, majd vigyem vissza neki egy borral, ha már nem kell.

Ilyen a sors: egyik kezével elvesz, de a másikkal emberséget mutat és bármely más megoldásnál jobbat ad. Megtanít veszíteni, aztán mégis nyerni hagy.

Első utamon eső után gőzölgő erdőszélen suhanok, a búzamezőtől elválasztó patakról pedig a lemenő nap aranyló sugarai kísérnek fáról fára szökdécselve.
A véletlen túlzásig idillizált bringázásra vitt (futásokkal volt ilyen), és egy pillanatra elhiszem, hogy mégiscsak van egy kis igazság.