Csak a javam akarják...

2006. aug. 23. (szerda), 23:20, D. keze nyomán
Észosztó, Keserű, Egyetem
Ádám-Faragó-Dux (duglak...) keserítik napjaim. Sysiphos elismerően veregetne hátba, én viszont úgy érzem magam, mint akit a furu kihányt, vagy mintha kanállal szúrtak volna hasba.

Újra és újra.

Nem ment meg a szerető kebleken való sírás, az értem égő gyertyák, nem ment meg semmi. Ha Rambó lennék, kötnék egy énharcomkendőt, így viszont csak elképzelem, mit tennék, ha... ha mondjuk ember lennék, nem ez a kibaszott, szerencsétlen droid egy könyv fölött.

Újra és újra.

Damilon is mászhatnék felfelé... nem vígasztal, hogy magamnak is köszönhetem, sőt, csak még jobban dühít, ahogy látom, "kik" (helyesebben mik) mennek el mellettem fölényeskedő arccal, negyedennyi tudással - lélektelenül minden diáktársat, majd később minden beteget egy-egy érdektelen lépcsőfokként használva a bábeli, netán ikaroszi magasságba ívelő karrierjükben. Nekem kár, nekik megfelel, hogy odafenn a nap is hidegen süt.
Mert az új isten, a siker, az számít. A lélek mindegy, hisz ezt látjuk az egyetemen is.

Újra és újra.