Do ut des

2009. máj. 29. (péntek), 20:13, D. keze nyomán
Mindennapok, Pásztorom, Elmélkedős
Engem arra tanítottak, hogy cselekedjek jót, akivel csak lehet. Mindenkinek igyekszem is segíteni mindaddig, míg vissza nem él vele, vagy már nekem nem jut időm, energiám semmire. Mindkettő elég gyakran előfordul.

Megmagyarázhatatlan módon ez a hozzáállás hosszú távon mégis működik. Az "általános" emberre egy fillérrel nem fogadnék, egyszerűen sem hinni, sem bízni nem lehet benne. Szorult időkben azonban valaki mindig előkerül a korábban támogatottak közül, és segítő kezet nyújt. Még meglepőbb, hogy rendszerint sokkal nagyobbat "nyerek" így, mint amennyi áldozatot hoznom kellett korábban, szóval a megközelítés nem csak a magánéletben, de "üzleti modellként" is megállja helyét. Céges fronton is alkalmazzuk, sikerrel.

Racionális érveléssel ezt nem nagyon lehet megokolni, de például a nyelv "jótett helyébe jót várj" mondása, vagy a nagyobb - engem egyébként jobbára hidegen hagyó - világvallások alaptézisei tanúbizonyságot tesznek. Már maga az áldozathozatal is nemesíti az embert, s talán a példamutatásnak is lehet valami értelme. Nem utolsó sorban az emberi szóért, támogatásért minden normális élőlény hálás, és pont ők érdemlik meg ezt a legjobban. A pelyváról meg úgyis hamar kiderül igaz jelleme, ha a jószándékúnak egy kicsit is van szeme.

A címben szereplő klasszikus bölcsességet egyébként N-nek köszönhetjük, jelentése: "Adok, hogy adj."
Kár, hogy nem "Adj, hogy kapjál." - az olyan szép lett volna.