Elhagyatva

2007. okt. 20. (szombat), 13:47, D. keze nyomán
Fekete-fehér, Fotóim, Szocio/Street, Életképek, Elmélkedős, Meghitt

B. bácsi két mérnöki diplomával a Millenárisban ücsörög, és négy nap múltán először eszik. Egyetem után a határőröknél dolgozott, ahonnan feljebbvalóival szembeni nézetkülönbsége miatt jött el. Megházasodott, elvált. Azóta már felesége is, meg két gyereke is meghalt, utóbbiak közül egyik rákban, másikat egy betongerenda ütötte agyon. 60 felett jár, az utcán él, de inni csak mérsékelten iszik, és rendkívül<a name="lead_end"></a> büszke rá, hogy rendesen tisztálkodik, sőt, néha még a barátja szakállnyírójához is hozzájut. Szállókra nem megy, ott a többi csöves "azonnal szurkál, meg álmodban viszi, amit lehet".
Érdeklődött is sokat, meleg szívvel fogadta az emberi szót.

Kezdetben még pózolt a fényképező előtt, közben folyamatosan beszélgettünk, és lassan megnyugodott. Életemben először sikerült úgy fotóznom egy vadidegen embert, hogy feloldódott, és teljesen természetesen beszélt és mozgott akár úgy is, hogy én teljesen a gép "takarásából" beszélgettem vele. Sodró élmény volt hallgatni, figyelni rá is és az összes fotós szempontra is, közben gyönyörűen kattog a zár, a külvilág pedig távoli háttérzajjá olvad.

Húsz percet beszélgethettünk, aztán előkerültek a biztonsági őrök. Nem, nem készítek riportot. Mégis menni kell, itt nem lehet fotózni.
Eltettem a gépet, B. bácsival még váltottunk pár szót.
Nekiadtam az utolsó 200 forintom, hogy legyen mit ennie a következő négy napban is.