És beköszöntött a háború

2005. okt. 01. (szombat), 13:08, D. keze nyomán
Szürreálium, Éji vad, Életképek, Álom
Valami táborféle, talán épitő, vagy egyetemi, de semmiképp sem koncentrációs. Hatalmas területen sok-sok, aránylag nagy, de több kisebb lakásból álló fakomplexum, jellegzetes forfalap falakkal, emeletes ágyakkal, és keményen klikkesedő társaságokkal. Egy darabig valamiért egy legfeljebb 15 éves lányt cipelek magammal (mintha hozzám akarnák adni?), aztán végre sikerül odaadni altatni a nagyanyjának, úgyhogy kitörő örömmel futunk neki barátaimmal (két B) a minden házban tomboló buliknak "most berúgunk" jelszóval. Az elsőből elhajtanak minket, a másodikban szánalmasan visszafogott egyetemi ismerősöket látok, a harmadikban meg csak egy csaj van: arca vörös porral életre szinezve, szemöldöke helyett két vonal húzódik, arca holdvilág, és nem szólal meg, feltehetően titokzatossá igyekszik varázsolni butaságát. Egyetemen látott lányra ismerek rá benne, akit mindig szántam, atyain, de idegenkedve sajnáltam. Beszédbe elegyedünk férfiról és nőről, hűségről, szexről, s bár (még?) semmi nem történik, egyik B., rendszeres őrangyalom megkérdi: "És A-val mi lesz?" - utalva Babucra.
A választ öt-hat atlétaalkatú fiú szakitja meg. Láthatóan idősebbek nálunk, és kegyetlen, hideg pillantásaik nem elsősorban a lány vélt vagy valós sérelmeinek megtorlását, hanem mások megalázásának célját sejtetik. A verekedés - mint minden ilyen - állatias, meglepően könnyű, és furcsa mód egészen jól megússzuk. Talán azért is, mert társaságunk már korábban kiegészitette 3-4, számomra teljesen ismeretlen ember.

Filmszakadás, majd egy nagy folyó; egész pontosan az abba beömlő, macskakövekkel bélelt kanális partján állunk. Sötétkék egyenruhát viselünk, mögöttünk is, a túlparton is fegyveresek.
Mégsem ugyanazon az oldalon állunk. Elitéltek vagyunk, politikai rabok, talán zsidók. A kanális partmenti fáihoz damil rögzül, pont annyi, mint ahány barátunk elveszett, és e hajszálvékony, áttetsző szálakat furcsán széles pengéjű kardokkal vágjuk át. Érezzük, hogy másik végükön testek indulnak a folyó sodrával, keservesen zokogunk, egy (a valóságban ismeretlen, az álomban jól ismert,) ösztövér barátom nem is birja, s maga is a hullámsirba dől.

Filmszakadás, vallatószoba. Jellegzetes középzöld, olajfestékes falából csupán a fénykörbe merészkedő ivek látszanak, a lámpa túloldalán egy sötétzöld egyenruhás (a zöld a nyugalom szine?), alacsony, tunya, középen kopasz, fekete hajú, zsiros bőrű vallatótiszt ül. Valahol a szobában még áll két sisakos puskás, de belőlük nem árad mohó, perverz kiváncsiság. Rájövök: azt az öt-hat srácot nem kellett volna megverni. De talán mindegy is, mit tettünk, vagy nem tettünk.