Fotóstúra-terápia
2006. márc. 07. (kedd), 14:24, D. keze nyománFotó, Életképek, Arche, Elmélkedős, Melankolikus
A leesett hó ugyan teljes lázba hozott (szerencsére most már inkább csak lelkileg), de egyre csak nyomasztottak a befejezetlen tennivalók. A mai napsütés végül régi, mélyre temetett vágynak adott utat a tett-felszínre: telek múltak el anélkül, hogy jártam volna a reptéren, így most a rohanást egy (bűn)tudatos döntéssel - persze egyetem helyett - sétára váltottam.
A ritmusos, monoton lépegetés, a természet harmóniájának közelsége újra érzővé tett. A fotózás szüneteiben önkéntelenül is eltöprengtem sorsomon, jövőmön, szeretteimen, barátaimon, és ezerszer kívántam: bárcsak ott futna még mellettem, bárcsak hancúrozna még szeretett füves mezőin, a nála mindig játékot kiváltó hóban. Oly sokkal tartozom neki, közös felnövésünk annyi boldog perccel ajándékozott meg!
Aztán lassan megint kisimult a lelkem, a hasítón keserű fájdalmat nyugodt szomorúság, majd lágy összhang váltotta fel: pörgésem lassan gondolattá lassult, és hálás voltam minden egyes csillanásért, a napsugarak minden cirógatásáért, s a luxusért, hogy kiléphettem a világból. A természet adta lelki-érzelmi táplálék nyomán az ember befogadja a világot, miközben befelé is fordulva tágul, gazdagodik, és feltöltődik.
A fotókat még nem néztem, de gyanítom, egy jó sem lesz köztük. Sokszor bosszant, hogy nincs elég időm fényképezéssel foglalkozni; a háromhetente ellőtt pár tucat kép nem épp a gyors fejlődés útja.
Viszont jó volt megállni. Visszanyerni a belső ritmust, érezni a kollektív tudat folyamának lassú hömpölygését, eggyé válni az erdő susogásával, megnyílni, és - látni.
-
(#696)Névtelen2006-03-09 09:20:49
Nem szólnának a szocializáció ellen, ha nem veszítettünk volna olyan sokat a civilizációval.
Ugyanakkor, melyik a civilizáltabb gondolkodásmód; ha érzékeinket csak a város és mesterséges művei felé fordítjuk, avagy, ha emellett (hangsúlyozom, mellette!) felfigyelünk az olyan csodákra is, amilyeneket csak a természet biztosíthat számunkra?
A civilizáció -- az én értelmezésemben -- nem jelenti azt, hogy elfordulunk a világ valamelyik részétől, inkább egy olyan felfogásmódot tükröz, amelyben képesek vagyunk egymás mellé rendelni ezeket, s nem egymás alá. Valahol itt van a gond, az alárendeltségben. Hogy ez a történelemben mikor alakult ki, azt lehet találgatni; már Nagy Sándor birodalmában is léteztek globalizációs törekvések, mi több, a "turizmus" kezdeti formája is akkoriban fejlődött ki. Arról nem is beszélve, hogy a görögök találtáák fel a szépségversenyt és a csókversenyt, mint arisztokrata szórakozási lehetőséget.
Szóval mit is nevezünk civilizációnak? Húzós kérdések ezek... -
Nagyon aranyosak ezek a teherhordók. :) Láttam róluk egy filmet, abban is pont arról volt szó, hogy bevárják a lelküket - csak azt a megbízók (fehér emberek) lógási igyekezetnek tekintették.
Valamit a civilizációval elveszthettünk; sokszor érzem ilyen mozzanatokról, hogy ösztönösen jól esnek, pedig semmit nem tudok róluk, sőt, teljes szocializációm ellen szólnak. -
Egy történet jutott eszembe, amelyet már valószínűleg meséltem neked:
Az afrikai felfedezők teherhordókat béreltek egy bennszülött törzs gyermekei közül. A probléma ott kezdődött, amikor a négerek néhány óránként megálltak és mintha várakoztak volna. Megkérdezték tőlük, hogy mire várnak, és azt válaszolták: - A lelkünkre, hogy utolérjen.
Én próbálok eszerint élni, például suliba menet szinte sohasem rontok be az órára, bármennyire késésben vagyok is. Várok egy kicsit, megpihenek, gondolattalan, csak létezve és várakozva -- talán a lelkemre, talán másra, ezt nem tudom. Őszintén szólva, nem is érdekel.
