Fotóstúra-terápia

2006. márc. 07. (kedd), 14:24, D. keze nyomán
Fotó, Életképek, Arche, Elmélkedős, Melankolikus
Az utóbbi két napra megint egy hétnyi tennivalót vállaltam, menetrend szerint jött a nem alvás, az éjjeli, örömszerző kajavadászat, meg a rohanásos anyázás.

A leesett hó ugyan teljes lázba hozott (szerencsére most már inkább csak lelkileg), de egyre csak nyomasztottak a befejezetlen tennivalók. A mai napsütés végül régi, mélyre temetett vágynak adott utat a tett-felszínre: telek múltak el anélkül, hogy jártam volna a reptéren, így most a rohanást egy (bűn)tudatos döntéssel - persze egyetem helyett - sétára váltottam.

A ritmusos, monoton lépegetés, a természet harmóniájának közelsége újra érzővé tett. A fotózás szüneteiben önkéntelenül is eltöprengtem sorsomon, jövőmön, szeretteimen, barátaimon, és ezerszer kívántam: bárcsak ott futna még mellettem, bárcsak hancúrozna még szeretett füves mezőin, a nála mindig játékot kiváltó hóban. Oly sokkal tartozom neki, közös felnövésünk annyi boldog perccel ajándékozott meg!
Aztán lassan megint kisimult a lelkem, a hasítón keserű fájdalmat nyugodt szomorúság, majd lágy összhang váltotta fel: pörgésem lassan gondolattá lassult, és hálás voltam minden egyes csillanásért, a napsugarak minden cirógatásáért, s a luxusért, hogy kiléphettem a világból. A természet adta lelki-érzelmi táplálék nyomán az ember befogadja a világot, miközben befelé is fordulva tágul, gazdagodik, és feltöltődik.

A fotókat még nem néztem, de gyanítom, egy jó sem lesz köztük. Sokszor bosszant, hogy nincs elég időm fényképezéssel foglalkozni; a háromhetente ellőtt pár tucat kép nem épp a gyors fejlődés útja.

Viszont jó volt megállni. Visszanyerni a belső ritmust, érezni a kollektív tudat folyamának lassú hömpölygését, eggyé válni az erdő susogásával, megnyílni, és - látni.