Gyökerek

2005. okt. 31. (hétfő), 20:29, D. keze nyomán
Emlék, Elmélkedős, Keserű, Meghitt, Szeretem, Én népem, Család
Térben előre, időben visszafelé haladva édesanyámmal előbb egyetlen nagymamámhoz Sopronba, majd vele az ősök földjére, a Rábaközbe tértünk meg.
Egyik temetőtől a másikig - a kommunizmusnak köszönhetően néhai - birtokaink közt vezetett az út (emlékezésünk célja talán megfoghatatlan lenne, ha nem látnám még mindig a családunk sorsába oly sok veréssel és zsarolással bekapcsolódó pufajkásokat, ávósokat napjaink politikusai közt). Nehéz szívvel néztük a Linkó patakot szegélyező fákat, TSZ-esített szántóink határát, anyám valaha volt szülői házát, dédapám boltját (az elsőt; később azt is elvették tőle, amit utána, másodjára összehozott). A kistatai temető - melyet fel akartak szántatni, de a falu lakói nem engedték - fái között az elmúlás esszenciája ült melankolikusan békés súllyal vállunkra; a szanyiban merült fel ismét a történet G. A-ról, ki eltemette két gyermekét, majd talicskán hazatolta a harmadikat, akit az oroszok a viharkabátja miatt német katonának néztek, és hátbalőttek; Soborban pedig ránk köszöntött az Úr Békéje. Egyed, Kistata, Rábacsanak, Szil, Szany, Sobor, M. néni, terek és idők könnyekbe és mosolyokba sűrítve.

Nagyon meghitt és nagyon szomorú érzés volt együtt járni e helyeken nagyanyámmal és édesanyámmal. Kisemmizett őseink miatt haragot nem éreztünk, de a család történetét nem feledjük soha.
Szinte szentségtelennek éreztem fényképezni, de vágytam is rá, hogy valamit most is megragadjak évtizedek, évszázadok helyeiből, történeteiből, emlékeiből - a gyökereimből.