Hazafelé hajózom

2008. dec. 09. (kedd), 03:07, D. keze nyomán
Pásztorom, Elmélkedős, Meghitt, Szeretem, Én népem, Orvoslás
Boldog, szabad ember vagyok.

Hajtás van ezerrel. A mindennapi szürkeség gazdagon megadatott, s lassan olyan méreteket ölt, hogy már elveszi a kilátást is. A recesszió (usákiában econalypse-nek is megélik) persze szintén mostanság éri utol a céget, hogy indulhasson ott is a kötélhúzás. Nem fizető ügyfelekkel, embertelenséggel, és túlontúl emberi mocsokkal.
A kutatási témám áll - illetve a 'félholtan fekszik' talán még pontosabb kifejezés. A vizsgaidőszak viszont közeleg, mit közeleg, rohan felém teljes gőzzel, lendületből, fenyegető tömege csak újabb árnyakat borít rám. Tolja maga előtt viharos szelét, ma délután például az derült ki, hogy a holnap reggeli sebészet vizsga talán mégsem abból lesz, amiből. Úgy, hogy ma este még ügyelni voltam a Szent Imre sürgősségén.

Álltam a beteg fölött, aztán biztos nyugalmú kézzel, noha pattanásig feszülő, önfelgyelmező belsővel vérét vettem, és a kolléganő őszinte dícséretéből is csak annyit engedtem tudatosulni, hogy mennyire messze vagyok még. De gyógyítottam. Láttam az öregúr kidülledő szemeiben a belém vetett bizalmat, a fuldokló asszony kezének szorításában a hittel teli segélykiáltást, és csak a feladatok elvégzése után döbbentem rá, mennyire jó döntés volt ez a pálya minden rohadt keserűségével és kilátástalanságával együtt is. Az idő múlásával, a szakma fortélyaiba és mindennapjaiba egyre mélyebb bepillantást nyerve kezdek igazán rájönni: e tekintetekben a legritkábban csillan tudatos köszönet, de szorongattatásukban mégiscsak érzik és éreztetik azt. Pedig az értük hozott áldozat teljes súlyát kívülállóként szó szerint soha nem fogják megérteni. Nem is kell, így van ez jól.

Hajtok tehát, és alig kapok érte bármi kézzel foghatót. Sőt.
Mégis boldog, szabad ember vagyok.
Sokszor jut eszembe, hogy az oly keserű pillanatok után az ilyen felszabadultság szinte bipolaritást idéz. Furcsa, hogy a tébolyultat a normálistól ennyire keskeny mezsgye választja el. Akárcsak az, hogy a legnagyobb összeomlások küszöbén támad ilyen tiszta, független örömöm.

Vagy az, ahogyan a villamos vulgáris padlója a fantázia hajófedélzetévé változik, midőn Zsoldos Péter Avanája előttem, bennem tárul fel. A számkivetett űrhajós a jóságos emberség kezével vezérli választott népét, miközben maga is egyre fedezi fel világát. Arra pedig már hazafelé, az urbánus újságpapír-ördögszekerekkel teletűzdelt, magányos éjszakában kóborolva eszmélek rá, hogy titkon végig kutattam Avana tudós, gyógyító papjainak nyomait a sorok között, szinte tudat alatt azonosulva a szellemnek áldozó és azt követő, útkereső értékrendjükkel.
S miként a felfedezőket a tenger szele, úgy kapott szárnyára engem is a hazaút frissen karcos levegője. Füleimben zene szólt, átterjedt egész lényemre, és újra a kutató gyógyítás örömét éreztem. Azt az örömöt, mely elszakad a világ gyarló, felszínes és múlandó ál-céljaitól, és törekvéseiben valami nagyobb, valami sokkal szelídebb és szebb felé igyekszik.

Hihetetlenül boldog, szabad ember vagyok.