Irány a Novartis!

2013. jún. 29. (szombat), 23:55, D. keze nyomán
Novartis, Szeretem, Melankolikus, Félsz, Ámulat
Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.
Hamvas Béla

Április végén eljutott hozzám egy levél, amelyben a Novartis a bázeli főhadiszállására keresett egyik kutatócsoportjába egy vegyes orvosi/biológiai, bioinformatikai és hálózatelméleti (wiki angolul) munkára valakit.
Az esélytelenek boldog nyugalmával elküldtem a jelentkezésem.

Nagy csend követte, majd május vége felé megkerestek, hogy interjúzni kéne. Mondtam, épp Németországban vagyok, de ha visszamegyek Magyarországra, elérhető leszek. Tudod, csak lazán, mit nekem Novartis.
Visszatértem, interjúztunk is egy vidámat (bő órás beszélgetés telefonon angolul négy ismeretlennel). Itt már gyanakodnom kellett volna, ugyanis az egyik fickó - később kiderült, nagykutya - megkérdezte: egyedi a CV-m, hogyan képzelem el a pályám öt év múlva? Svájcitól ilyent soha nem hallasz, ráadásul a sztori egy külön bejegyzést is megérne.
Mondták, hogy számos emberkét interjúztatnak, jelentkezni fognak a fejleményekkel.

Aha, gondoltam, mint az egyszeri randin: majd hívlak. Vagy mondom a számom: 06 90...

Most meg itt ülök az indulás küszöbén, és még el se nagyon hiszem.

A munkáról a titoktartás miatt nem sokat mondtak, én se nagyon mondhatok - vagy mindannyiunknak meg kéne halnia.
A hivatalos beosztásom: elemző. Post-doc Elemzői pozíció fél évre, pedig még csak pre-doc vagyok. (A "doc" a PhD fokozatra utal: az első tudományos fokozatszerzés előtt álló a pre-doc, a fokozatszerzés után egypár évig pedig post-doc a megnevezése, ez egyben tudományos beosztást is jelent.)

Azt hiszem, kifelé elég jól lepleztem, de az utóbbi idők azért erősen keservesek voltak.
Három hét alatt lezárni minden munkát, meg azt is, amit az utolsó pillanatban még kitalálnak neked. Szállást a távolból keresni - és nem mellesleg találni -, itthoni és kinti adminisztratív teendőket lezavarni, összeszedni minden szükségeset...
... és akkor a lelki részéről még nem beszéltünk. A babámmal éjbe nyúló utolsó vacsora, hiányozni fog rettenetesen, de körülötte állnak az otthoniak és engem sem a kereszt vár. Anyámat épp csak órákra látom, itt pont fordított a lenyomat: bár nem lesz teljesen egyedül, de nem könnyű a helyzete és ezt erősen meg is éli. Így is minden elválásnál sír. Nagyanyámhoz is hazaszaladok Sopronba pár órára, és olyanformán búcsúzkodunk, mintha utoljára látnánk egymást. Múlt karácsonykor bizony közel volt; hátul, elnyomva mindkettőnk agyában ott bujkál a gondolat.

És mindezt megállás nélküli rohanásban. Szabályosan mániás fázisban vagyok, a túlaktivált idegrendszerem hetek óta magától ébreszt 3-4 óra alvás után. A kétely démona is ott ücsörög a vállamon, mit ücsörög, húzza, ahogy tudja.
De nem a sok teendő, vagy az ismeretlenül is masszív megmérettetés súlya, esetleg az elválások sora a legnehezebb, bár ezek egyenként sem lennének könnyűek, hanem az, hogy egyiket sem tudom teljességében megélni. Nincs egy perc, hogy békében leüljek és átgondoljam az eseményeket, mert vagy nyomom a következő feladatot, vagy minden összeborul.

Aztán végül persze mégis minden összeállt.

És továbbra is alig hiszem el. A körülöttem megjelenő nagy, csodálkozó szemek nyomán kezdem el megérteni, átérezni, micsoda lehetőség ez.
A világ legnagyobb gyógyszercégének egyik vezető kutatócsoportjában kaptam helyet a saját pozíciómnál eggyel kettővel magasabban. Mi ez, ha nem a hosszú évek milliónyi befektetett munkaórájának, átkepesztett éjszakáinak jutalma?
Nem utolsó sorban van még remény, hogy hátszél nélkül is becsülettel helyt lehet állni, sőt, így igazán becsületes.

Szóval irány a Novartis.
De azért még mindig alig hiszem.