Istenem, Istenem, adnál nekem szárnyat...

2007. jan. 08. (hétfő), 20:28, D. keze nyomán
Észosztó, Keserű, Szürreálium, Én népem
Magasra kell jutnom.

Nem tudom, ördögvértől patyolattisztára mosott, lúdtollas, fehér szárnyaim, vagy angyalvértől pörkös, mélyvörösen sertés bőrlebernyegeim lehetnének-e, de ha meg is adattak, csak csepeg belőlük a viasz odafenn.

Lábatlanul csúszva-mászva, az elszántság kiszakadó körmein is kúszhatok fel Bábel tornyának oldalán, de végül más nyelven szólnak hozzám, nem érthetem, a torony meg úgyis ledől.

Hazug idolok bolondok aranyából öntenek torz bikákat, a formát pedig az elszívott föld keserű lehellete adja. Fel is köhögjük, amíg van mit, aztán végül a remény lepecsételi száraz porhüvelyeink, amint beteszi maga mögött a kaput.

Falanszter ez, s már annál is kevesebb: el lehet menni, de akár éhezhetünk is - mások rossz döntéseit koplalván. Az apák vétkeit még csak-csak megfizeti a fiú... de az apák gyilkosai nyomán ne minket akasszanak.