Karácsonyi váltó

2006. dec. 23. (szombat), 22:15, D. keze nyomán
Mindennapok, Csípős, Észosztó, Szürreálium
Zabálj fogyassz zabálj zabálj fogyassz nyomulj zabálj zabálj.

Nem csoda, ha az egyszeri zabál is. A vörös érában "kialakított" igényszintjét gondosan továbbplántálta szürreálisan neveletlen génhulladékaiba is, és bár a megjelenési forma a filccel mindenhova firkálóstól (művésznevén ez a "tagging") a Jenny from the block-os proletársapiig bezárólag bármi lehet, a másolás hőn imádott idolja a színvonal szempontjából lényegtelen.

Az egyszeri talán kevésbé is tehet róla, mint az értelem szikrájával felelősséget nyert "eszesebbje". Utóbbiak közül rögvest itt vannak azok, akik úgy csinálnak, mintha. Karácsonyutálatukat plazmatévé-ajándékozással fejezik ki, a szeretet fontosságát pedig fennen hirdetik, és a megható felebarátiság özönében mintegy mellékesen elejtik a "nekem ez is van" mondatokat. A szofisztikáltabbak lassú, közömbös sétálgatással leplezik mohó zabálhatnékjuk, s lopva-szemlesütve figyelik, ki veszi észre az önfegyelemtől mereven unottá feszített bóklászásban telepakolt három bevásárlókocsit. Legaljaként még azt sem vállalják fel, hogy imádják magukba szívni Uncle Sam felköhögött-kihányt csodáit.

Vannak persze a csóróbbak is, akik azért utálják az ajándékozást, mert ők úgyse, tehát akkor a szomszéd tehene is dögöljön meg. A mentalitás dícséretes, bájos egyvelegét képezi az erősnek mutatkozó vesztesek és önmagukat egyedinek hirdető tömegemberek jellemvonásainak.
Nem ritkán sokgyerekes, vallásos (nem félreérteni, én is hiszek) polgárságnak álcázzák magukat, és úgy gondolják, kockás ingjükben ők már felülemelkedtek a középszerűség fogyasztói társadalmán.

És akkor vagyunk mi, és baromira nem értjük, hogy mit csinálunk ezen a szemétdombon.

Nem értjük, miért hajt mellénk a szűk kanyarban az autós kolléga, hogy három másikat görcsös kormányszorításra késztetve a szembesávban kanyarodjon el mellettünk ugyanarra. Csak próbáljuk találgatni, milyen meggondolást és indíttatást vernénk ki az aszfalton a fejéből, ha mondjuk a mi feleségünket passzírozná át a szomszéd autó réseibe. Persze szeretetteljesen, hisz karácsony van.

A forgalmasabb csomópontok mondjuk az év bármely szakában tanulmányút-értékűek, de a Nyugati új vizekre evezett az evolúcióval: a felhőtlen késelések helyszínén a vakkantgatva masírozó, elemes rúgjbelém kutyák fölé most táncoló, hosszú nyakú plüssbékák és lógó csöcsű tehenek magasodnak, és persze kedvenceim, a gülüszemű, dülöngélő, fogyatékos kinézetű szamarak. Utóbbiakat direkt beindíttattam a pénzsóváran reményteljes tekintetet villantó eladóval, és teljes társaságom magam köré gyűjtve öt percen át röhögtem, mikor elfogott a sajnálat: a valóban fogyatékos kisgyerekek, majd közvetlenül ezután a még inkább fogyatékos vásárló-szülők iránt.

A tömény ingert tömény szag váltja a hosszún, pedig azt reméltem: téllel csökken a bűz intenzitása, vagy legalább kevésbé baj, ha nem mosakodik a tisztelt nagyérdemű... legjobb esetben befagynak a fontosabb kimenetek: a szájuk is, a seggük is. De sajnos nem. Könyöklés, ajándékos zacskóval pörögve-forogva térnyerés, a szokásosnál is intenzívebb kurvaanyázás viszont bőséggel akad, érdekes újraértelmezése ez a szeretetnek.

A televíziót bekapcsolva a pontból téglalappá táguló ablakon át egy szempillantás alatt a nyakamba zúdul a szemét, és hiába váltogatom a csatornákat, mindegyiken a szennylé folyik. Szorgos dzsingölbellsz aláfestéssel, persze, ugyanis Sánta Kalóz csillagos, kék-piros-fehér eredetét meg nem tagadva egyre libatömőbben - bocsánat, birkatömőbben - igyekszik betuszkolni hájas hátsóját a magyar kéményekbe is. Bennem még él a hit, hogy a Jézuska hozza.

A pirospozsgás kólaember viszont versenyzik a versenyzőkért, akik meg felpörgetett sorbanállással töltik idejük java részét. Teljesen megőrülve erőt gyűjtenek a másnapra, amikor ismét elrohanhatnak a városi vegyesváltóra arénafutással, műfajában kötetlen (bottal akasztós, könyökkel leverős, táskával nyomorgatós) összecsapásokkal, mélyértelmű és építő beszélgetésekkel - csak azért, hogy meglegyen a kisebbiknek a háromezredig hupilila-neonzöld-ultrapink, beszélő kisautó, a nagyobbiknak meg... nos, a lógócsöcsű tehén, vagy annak retardált szamár barátja.
Közben pedig tudattalanul is úgy farigcsálják tuskó utódaik, hogy az ajándék elborítsa majd az ő életüket is, és azt szokják meg: a lényeg a szeretet, de azért a saját kölyök többet kapjon, mint a koszos-girhes osztálytársa - és erről lehetőleg tudjon is mindenki.

És akkor továbbra is ott állunk, és nem értjük az egészet. Értetlenül próbáljuk elhitetni jóérzésű kölykünkkel, hogy nem attól lesz valaki tökös, hogy kiásta magát az ajándékkupacából, és hiába mi vagyunk egyedül, azért mégiscsak itt vagyon az igazság. Megszakad érte a szívünk, és sose derül ki, mi lenne a jobb: megadni neki, vagy a saját érdekében megtagadni.
Tudjuk, érezzük, hogy az emberek egyre csóróbbá válásukkal egyre elvtelenebbek lesznek, és egyre mocskosabban próbálják majd összeharácsolni azt, amiből az új sasfiók tovább henceghet. Tudjuk azt is, hogy szennyes, lélektelen tömegükből csak egy-egy távoli, érzékeny ember-világítótorony emelkedik ki, és ezekre mutogatva igyekszünk hatalmas erővel navigálni az örvénylő mocsokban.

A tömeg úszik a zaggyal, és hiába felettük a szigorú ítélet: nagy erők hajtják őket, melytől még a legbölcsebbek is meginognak. Nem is mindig rossz, ami a lében úszik, nincs is mindig messze, de a vékony tyúkpallóról hamar az árba esik az ember.

A könyöklés, bűz, ideges utálat pedig kavarogva vár, és igyekszik magával sodorni, hogy... nos, hogy fogyassz zabálj zabálj fogyassz nyomulj zabálj zabálj...