Kicsi vagyok...

2008. okt. 21. (kedd), 04:13, D. keze nyomán
Személyes, Éji vad, Keserű
Kicsi vagyok, egyedül vagyok, fázom.

Csodálom, hogy a víztározó nem unja meg. Vagy a fenyő a hegyoldalban. Persze, bármit kibírok (ne áruld el, tudom), de azért csak besokall az ember, nem? A helyzeten nyilván az sem segít, hogy éjjelente vagy nyolcszor kelek fel a macskához: ha épp nem a lábamon dagaszt, akkor a hátamon ugrál, vagy a tetőablakom valamelyik oldalán sikoltozva tombol. Nyilván csak olyantájt, mikor nem vesznek össze a nyesttel, hogy ki pattogjon az üvegen. Ördikém édes, nappal te alszol. Éjjel én nem. Ja igen - a telehold.

Nincsen semmi extra, érted, csak az, hogy egyszerűen sok lesz. Elég az állandó hajtásból, elég abból, hogy egyetem, cég, másik meló, kutatás, anyagiak, egzisztencia mellett már attól kell óvakodnom, hogy az alkohol ne kooperáció, a játék ne adaptáció legyen. Az éjjel úgyis azt álmodtam, hogy az ellenfél vezérét közrefogtuk (backstabre, basszus), és thunderguardként a trombitapuskából egy igazi lőporosat rádurrantottam. Ezek után meg se merem említeni a lelki fejlődést.

Aztán meg mégis szeretjük egymást. Cicóval is, az élettel is. Oly sokan állnak mögöttem, hogy soha nem járok egyedül. Pedig az ember mindig maga lép, ha fordulatot lép. Az overloadot is feldolgozom pár óra, legfeljebb pár nap alatt, megy tovább minden szépen, de azért suttog a kisördög: miért pont nekem kell ennyit tenni az igazságért? Mit tesznek azok, akik csak bejárogatnak az egyetemre, aztán hirtelen ott terem alattuk minden? Jó, a helyzetem nyilván más: noblesse oblige. De ugye azt is tudjuk, hogy semmi nincs ingyen, és a négy óra alvást kín követi?

És még mindig szeretjük egymást. Kritikátlan cicóval (pont olyan zabolázhatatlan, mint én), a ribanc élettel (mindig előre kell fizetni), de sosem magányban. Hallgatok egy kis zenét (pont, mint a fű, csak THC nélkül), körülfognak a sajátjaim, és feloldódik a hajtás.

És már alig vagyok kicsi, alig vagyok egyedül - de rettenetesen fázom.