Ködkiáltó

2009. nov. 18. (szerda), 00:41, D. keze nyomán
Keserű, Dühből, Mindennapok
Ki akarok menni sétálni, fotózni a ködben, elmerülni és feloldódni a világ rezgésében. Ehelyett a gép előtt kelek, a gép elől fekszem, a gép előtt tanulás végeztével a gép előtt dolgozom, a gép előtt vagyok influenzás és a gép előtt próbálok kikapcsolódni. Egy kurva droid vagyok - a gép előtt.

Kábeleket tépnék a falból, elektromágneses robbanásként söpörném el az elektroszmogot, s talán még a hamis téridőt is, mint a Mátrixban. Csend támadna körülöttem, majd újra meghallanám a tetőt simogató fák összezördülő leveleit, az éjszakába kiáltó kutyákat és legvégül a saját szívverésem. Kicsit befelé fordulnék, meglátnám és megtalálnám mélységeim, s tudnám, hogy mitől jó és mitől rossz. Kell ez is, az is, csak ne lebegjenek, ne rohanjanak, sőt, én ne rohanjak általuk, rajtuk, miattuk, csak sosem bennük.

Kezdek kifulladni, levegő után kapkodni. Meg-megroggyanó lépteim számlálják a napokat az egyik megmérettetés-mérföldkőtől a másikig, amint a tudatosságom megkeményedő páncélként rakódik rá minden egyes kihűlt napomra.
Ösztönért kiáltok, szinte sikoltok a fullasztó présben. Ösztönért és intuícióért, a sámán természetességéért és a bóklászó gyerek fantáziájáért, az eső utáni erdő illatáért és a felzavart madár kiáltásáért, a ropogva lobogó lángért és az időtlenül csobogó csermelyért.

Ehelyett itt ülök és írok. Összenyomott, üres automataként. A gép előtt.