Ködlehellet

2011. feb. 19. (szombat), 18:32, D. keze nyomán
Szeretem, Meghitt, Elmélkedős, Arche, Pásztorom, Életképek
Megvívtunk a heggyel.
A kedvenc köröm eléggé fent indul, ahonnan tovább emelkedve az erdő ölére fordul, majd magasra érve hirtelen ugrik neki a zuhanó lejtőnek. Odalent most még mocsár van, amolyan cuppogós-csúszkálós, rendesen feldagasztott. Máskor keresztutak. Aztán jön a leggyönyörűbb ösvény, amit a környező dombok között ismerek.

Fák és bokrok foghíjas alagútjában lassú kacskaringózással, huncut fordulókkal emel a legmagasabb plató felé. Bal kézről a lemenő nap fénykévéi szaladnak ritmust, ha épp ébren vannak, máskor csak az alant nyúló pusztaság hívogat, nyújtózkodik lustán, jobbról pedig bozótos rugaszkodik neki a sziklákra vezető csúcsnak.

Ilyenkorra szokott magához ölelni a természet. Kényelmes ritmusban fekszem bele az ösvény hajlataiba, ő pedig ringat, évszakok s idők ezer arcával nevet rám és sír velem, míg elcsendesedünk, és eggyé válva, régi szerelem, izzó szeretet hallgató bölcsességével úszunk egyre feljebb.

A plató más. A jól megérdemelt munka gyümölcse ő, a legfelső kitárulkozásé, mely intimitását kibontakozásáért áldozza. Ma éppen ködpárát szívott le a környező hegyekről s lélegzett fel magából - szeszélyes Alpok-asszony jár fejemben, aki percek alatt válthatja legkedvesebb és legdühösebb arcát. Idefent általában a szél is süvít. Ma is, nem is értem a ködöt. Tényleg a közvetlen környezet párállik, a hó nyomát őrző, laposan fekvő füvek, a bogyót álmodó bokrok, a mélyen szuszogó ürgék, s magam, ahogy feloldódva telítődöm.

A köröttem szaladó, susogó-sziszegő szélköd pedig egyesével bontja le rólam a civilizáció mocskos hagymahéjait. A rítusban pőrén s boldogan válok a mellettem, velem áramló Teremtés apró felfedezőjévé, mielőtt a második lejtővel utoljára készülök alászállni s visszaemelkedni oda, amerről jöttem. Ugyanoda, különösen lélekben, soha.

Szóval megvívtunk, szeretettel hagyott győzni, aztán magamhoz öleltem. Újra egyként létezem.