Kórélettan szigorlat

2007. jún. 06. (szerda), 16:29, D. keze nyomán
Mindennapok, Pásztorom, Baj van, Éji vad, Egyetem
A lüktető artériákon át ömlik a nafta a cukortüzelésű villamos erőművekbe, a ki-kisülő neuronok viharzó elektromos mintázatai emlékekként égnek be.
Egyszer-egyszer már úgy érzem, nincs tovább. Kiszakítottam magam a valóságból, a társadalomból, számkivetettként evezek a kókusztutajon a tomboló orkán ellen, és part még a horizonton sincs.
Az elektromos vihar villámainak fel-fellobbanó fényében keresem a látóhatárt, pedig tudom: az időt rövidre szabtam, a rév csak a legutolsó pillanatban fog feltűnni.

A vizsgára várva fejezem be a tételeket.

Három fegyvernemet a másik fél választ (EKG, kenet, labor), a két elméleti tételt pedig saját kézzel vonhatom ki tokjából. Jól vezérelt segélykiáltás-karnyújtásom hálás célba talál.

Ügyes, nagy tapasztalatú kardforgató az ellenfelem. Dörzsölt és éles szemű, néhány pengeváltás után már tudja, hogy egész évben nem tanultam, és a vizsgaidőszak roncsmentését hallgatja.
Menet közben már megbeszéljük, hogy sokat dolgozom, és ő ezt nem helyesli, mert az egyetem alatt tanulunk a legtöbbet (épp csak ki nem csúszik a számon, hogy "és akkor Te tartasz el?").
Jól megy a vívás, de egyszer-kétszer csúnyán védtelenül hagyom érzékeny pontjaim. A kenet egy krónikus limfoid leukémia [vérrák], és Gumprecht helyett én szégyelltem magam, hogy német, és nevét nem angolosan ejti. Első sebem már meg is kaptam.
- Maga nem járt gyakorlatokra?
- De-de, ott voltam... - úgy nagyjából a felén.
- Akkor hallania kellett az úriember nevét!
- Hétfő reggelenként nagyon korán volt még...
Mélyen tagadok, mikor a kettővel előttem felelő hasonló kenetéről kérdez, és újszerű tudásként tálalok mindent (sok része az is). Működik, jó csörte volt.
Az EKG akut szívinfarktust mutat, majdnem hibátlan elemzésemben csupán a hiperakut-akut-szubakut [mennyire friss] kifogásolható, el is kap hamar, de sikerül hárítani minden próbálkozását.
A labordiagnosztika minimális információval szolgál egy emelkedett vércukrú férfiról. A diabetes eléggé egyértelmű, de itt súlyosan fedetlenül hagyom az intervallumokat (oh, ez is gyakorlaton hangzott el...), legcsúnyább sebem szenvedem el. Rátérünk a klinikumra is (azt mintha majd csak a jövőben tanulnánk), de némi logikával megoldható a dolog.
Az egyik elméleti tétel a felszívási zavarokkal, valamint krónikus béltáji problémákkal foglalkozik. Na, akutan van nálam is háborgás, két szulfaguanidin [székletfogó tabletta] is alig állítja meg a vizsga előtti lelkesedést, de a krónikus rész is kifogástalan. Érezhetően jól ül a döfésem.
Már csak a női nemi működés, illetve a terhesség hormonális kórtana vannak hátra. Előbbiben fizikailag, utóbbiban még (hál' Istennek) nem vagyok érintett. Épp csak elkezdeném mondani, miközben már az óráját nézegeti (ne húzza el ennyire, ha menni akar ebédelni), de villámgyorsan döf - és talál. Az adrenogenitális szindróma [enzimhiba miatt a menyasszonynak eggyel több van abból, amiből nem kéne] lényegét értem, de szabályozásának zavarában egy ponton rossz helyre hangsúlyozok. Nem szereti.

A fárasztó várakozást megkoronázó komplex és hosszú vizsga végén aztán ki is mondja, amit mindketten tudunk.
- Maga az a típusú diák, akin a legjobban fel tudom húzni magam.
- Érzem. - próbálok szerényen védekező pozícióba helyezkedni.
- Villámgyorsan tanul. Jó, ha kétszer elolvassa, de általában csak egyszer, és amit tud, azt nagyon tudja, de az a gyanúm, ha tovább kutakodnék, találnék más hiányosságokat is, és azt hiszem, akár még veszélyeseket is.
Tényleg tapasztalt, öreg rókáról van szó. Ezt nehéz lesz ügyesen elsimítani.
- Maga tökéletesen is tudhatná az anyagot, de nem szán rá elég időt. Pedig érdemes lenne.

Fájón szisszenek a friss vágás nyomán. Nyugodt a lelkiismeretem, ismét túlléptem önmagamon (is) a felkészüléskor, de egy évet nehéz nyolc nap 10-12 óráiba tömöríteni. (Ejj, büfészakok...)
Tudjuk, mindketten pontosan tudjuk, hogy az aktuális feleletemnél valamivel rosszabb jegy (nah, azért nem vészes) inkább a teljes tudásom és éves hozzáállásom díja.

Szép párbaj, nemes küzdelem volt. Egy-két sebem még vérzik, de valójában az lett volna az igazságtalan, ha ezt kifogástalan eredménnyel zárom.
Előéletem véres és megalázó élettani szakasza súlyos lelki teherként nehezedett rám a névrokon kórélettani intézetben, s most végleg levethettem a lassító lélekpáncélt. Jó érzés újra s újra túlszárnyalni vélt teljesítmény-korlátaim, és menetelni tovább... - "cum Deo, pro Familia, et Libertate".

(A bejegyzés a történeti hűség kedvéért visszadátumozva jelenik meg.)