Ma láb nélkül keltem fel

2006. máj. 24. (szerda), 10:31, D. keze nyomán
Életképek, Fejemfalba, Röhög, Szürreálium
Ébresztett a telefonom, amit persze reflexesen le akartam nyomni (tapasztaltan már karnyújtáson kívül, célzás szempontjából lehetetlen szögekben helyezem el). Macskát paplanostól magam mellé raktam, gyorsan kipattantam - és összecsuklottam. Természetesen nem hittem el, úgyhogy megpróbáltam felállni - és megint összecsuklottam.

Döbbenetes, tragikomikus érzés volt, és ahogy a vélt veszélyre villámgyorsan kitisztult a tudatom, már anyámon gondolkodtam, aki elzsibbadt lábbal állt fel a TV elől, és simán elszakította egy-két bokaszalagját.
Azt azért sejtettem, hogy érezném, ha fájna, de elvileg azt is éreznem kéne, hogy zsibbad. De én semmit nem érzek.

Mire felhúzkodtam magam a gurulós főnökszékembe, addigra már beütött a hangyaháború is. Alighanem a cicó nyomta el az én lábamat... ahogy a köznyelv mondja: "Könnyű más f.szával verni a csalánt."

Persze eszembe jutott egy korábbi ügy is. A bajai halászlé-főző versenyre mentünk le, aztán visszafelé az ismerősöm friss nagygenerálos Skodája megpusztult, úgyhogy kb. 40 km-enként tolni kellett egy felet.
Jó későn értünk haza, meg iszogattunk is, úgyhogy rendesen kimerültem.

Másnap irgalmatlan ordítozásra ébredtem. Egy másodperc múlva rájöttem, hogy én ordítok, aztán még egy másodperc múlva arra is, hogy azért, mert mindkét vádlim brutális, tetániás görcsben áll, és irgalmatlanul fáj! Teljesen szürreális élmény volt felismerni, hogy a saját ordításom ébresztett fel.
Szép kanyar volt legalább annyira kinyújtani, kilazítani a lábaim (fájdalmas eljárás), hogy le tudjam kínlódni magam a földszintre egy calcium-tablettáért...

De legalább jól alszom!