Magyar betegségügy

2007. jan. 30. (kedd), 19:30, D. keze nyomán
Életképek, Elmélkedős, Észosztó, Fejemfalba, Keserű, Szürreálium, Orvoslás
Történetünk valamikor az előző érában kezdődik. A dicső proletariátus az értelmiség szorgalmas nyesegetésével egyre bővebb teret ad a nép fiainak, hogy orvossá váljanak. Az ésszel azonban nem adnak emberi intelligenciát, a feladathoz azóta sem képes mindenki felnőni.

Az orvosképzés során napjainkban (is) óriási hangsúlyt fektetnek a betegközpontú szemléletre, az orvosi alázatra és hivatástudatra.
Az intelligenciára azonban nevelni nem lehet. Ki merő kockaságból, ki tudatos törtetésből ("a beteg egy lépcsőfok a karrieremben", tartotta annak idején N.), ki orvosdinasztiába születésének előjogán hárítja el biztos kézzel a rárakódni igyekvő emberséget. (Én is orvosokkal teli családba születtem, mégis fogékony vagyok mindenre.)
A nem-annyira-ember típusa, az általános értékvesztés tehát az orvosi hivatást sem kíméli. Az emberi jellem hibái általánosak a társadalom teljes keresztmetszetén.

Napjainkra a hagyományos biomedikális gyógyászati modellt már kezdi leváltani a biopszichoszociális modell. Míg előbbi a test javításáról szól, utóbbi már figyelembe veszi az egyént testi-lelki szempontból csakúgy, mint környezetében és a társadalomban betöltött szerepében. A biomedikális modell azonban még él, és érezteti hatását.

Az orvostársadalom zárt, hierarchikus rendszer, de a fentiek ellenére is meglepően gyorsan és felvilágosultan reagál. Hatékonyan csiszolja tagjait, ami valahol annak is köszönhető, hogy "minden orvos holtáig tanul".

A szakmai szempontok mellett azonban ott szerepelnek a gazdasági-politikai erők is.

Az orvostanhallgatók az ország egyik legnehezebb egyetemén hat évig tanulnak. E testet-lelket próbáló hat év teljes embert kíván, magamon kívül mindössze egyvalakiről hallottam, aki a kezdetektől fogva dolgozik, és még nem bukott ki.
A medikus, medika ezidő alatt tehát nagyban függ szüleitől, és csak nagyon későn (jellemzően az utolsó évek alatt) képes legalább arra a minimális egzisztenciális önállósodásra, mely korának természetes vágya. (Gondoljunk bele, egy friss diplomás orvos ideális esetben is legalább 25 éves! Mások ekkor már két-három éve a piacon mozognak!)

A diploma után kezdődik a szakképzés (rezidensképzésnek is nevezik), mely szakiránytól függően átlagosan további 4-7 év. Négy évet számolva is tíz esztendőnél tartunk, mire az orvos önállóan praktizálhat. Szakképesítésének megszerzéséig teljes munkaidőben (ügyeletekkel, miegyébbel) dolgozik a kórháznak, miközben fizetése nem éri el a bruttó (!) 130.000 forintot! Szakorvosként ezt már nettóban is megkeresi...
Előbbi fizetést eddig az állam adta, a legfrissebb törvényjavaslatok szerint azonban a kórháznak kell majd állnia a rezidensek béreit. Annak a kórháznak, amely ágyszámot csökkent, lélegeztetőgépet próbál venni, és arra nincs pénze, hogy fűtsön.

Ezzel el is jutottunk az aktuálpolitikához.

Az egészségügy szó szerint feneketlen zsák, jelen formájában akármennyit ölnek bele, az el fog folyni. Reformja kötelező lépés, a nagy kérdés azonban a mód.
A jelenleg elindított koncepciótlan, kaotikus és kapkodó eljárás biztos kudarcra van ítélve. Már a reformok bejelentésekor mondtam ("én megmondtam, én előre megmondtam..."), hogy senki ne várjon csodát, az egészet a több biztosítós rendszer bevezetésére találták ki, és nem fog menni.
Na vajon mit jelentettek be következő lépésként? A több biztosítós rendszert. Tegnap hallottam.

Számtalan kórházba vagyonokat öltek (milliárdos nagyságrendű műtőfelújítás, ugye), melyek közül sok nem is lesz kiemelt kórház. Az ellátás színvonala nemhogy emelkedni nem fog, de még sokkal többet kell majd várni mindenre. A leépítésre váró intézményekből a vezetők át fognak szivárogni a kiemelt kórházakba, egy friss szakorvos tehát vagy kiváló kapcsolatrendszerét értékesíti, vagy óriási szerencséje van, vagy megy egy elfekvőbe felmosni.

A szabad orvosválasztásból annyi marad, hogy körülbelül százezer forint kifizetése után valóban oda mehet szülni a kismama, ahova szeretne. Mindegy, hogy egy új teremtmény világrajövetelének csodájához nincs összhangban orvosával... ha fizet, mehet.

Az orvosokat kötelezték, hogy minden gyógyszerből a legolcsóbbat kell felírniuk. Erre készült egy rendszer (huh, valaki mekkorát kaszálhatott), amelyből az interneten át lekérhető az aktuális helyzet. (Mellesleg ez a szisztéma további támadási felületeket teremt, és amint azt egy több ezer főt foglalkoztató kórházigazgató szájából hallottam: tele vannak ötletekkel, szeretnék fejleszteni a kórházi infrastruktúrát, de pillanatnyilag csak azért küzdenek, hogy egyáltalán orvosaikat megvédjék a rendszertől.) Mari néni tehát bemegy a háziorvosához, aki üdvözli, kedves hogyléte felől érdeklődik, majd a vizitdíj megfizetésére kényszeríti. Az imígyen megalapozott jó hangulatot azzal folytatják, hogy a három hónapos munkával és szenvedéssel beállított véralvadásgátló (inzulin, stb...) helyett most kap egy újat, mert az három forinttal olcsóbb, de legalább újra el lehet játszani a beállítási procedúrát. Mari néni mindezt tíz perccel hosszabb várakozás után tudja meg, mivel a rendszer épp terhelt. De Mari néni örül, mert aznap legalább jutottak valameddig; múlt pénteken például azért ült potyára másfél órát a rendelőben, mert megszakadt az internet.
Az egészben a legszomorúbb, hogy a hazai viszonyok közt e történet nemhogy nem kirívó, de várhatóan teljesen általános lesz.

Az orvos pedig azon gondolkodik: miért is tanult ő tíz évet, miért is szenvedett annyit egy lélekölő folyamatban, miért is költöttek rá annyit a szülei, az állam bácsi, meg önmaga is? Jah igen: azért, hogy gépelgessen, adminisztráljon, meg lekérje a legolcsóbb gyógyszert. Egy orvostanhallgató képzése szemeszterenként körülbelül másfél millió forint (évente megközelítőleg 3 millió forint), a szakképzés díját, illetve az orvos(tanhallgató) által megvásárolt felszerelést (műszereket, könyveket, kesztyűket, stb.) nem is említem. Taníttatásának megtérülése körülbelül 20-25 év!
Mindezt azért, hogy utána szart vakarjon a semmi közepén, állandó egzisztenciális bizonytalanságban?

Sokkal járhatóbbnak tűnik például a holland modell (tudtommal Angliában is így van). Ott a beteg először betelefonál az ápolószemélyzetnek, akik megmondják, egyáltalán be kell-e mennie. Szükség esetén is először az ápolószemélyzettel érintkezik, akik képesek elvégezni a kisebb vizsgálatokat és kezeléseket - enyhébb esetekben tehát a beteg még csak orvost sem lát. Egy egyszerű, de amúgy széles tömegeket érintő náthánál például felesleges is lenne.
Az ápolók csak akkor küldik tovább a beteget, ha valóban szükség van orvosra, és az orvosok is csak akkor veszik igénybe további, más szakorvosok tudását, ha az tényleg elengedhetetlen.

Az iszonyú összegekért képzett orvosok tehát tényleg csak akkor lépnek a képbe, ha arra valóban szükség van. Mi lesz nálunk ehelyett? Az orvosok legnagyobb hányada perifériára szorul, és tudása töredékét fogja használni - miközben a relatív szakemberhiány fennmarad.
A gyógyászat sosem lehet "nyereséges üzlet", legfeljebb veszteségcsökkentő - és abból sem üzleti jellegű.
Aki valamiért direkt, kézzel foghatóan fizet (lásd vizitdíj), az valamelyest joggal várhatja el, hogy megkapja pénze ellenértékét. Az orvoslás azonban nem egy szolgáltatás. Hiába adja az orvos tudásának legjavát, hiába a legkörültekintőbb therápia, számos betegségnél semmi nem biztosítja 100%-ban, hogy egyáltalán felismerhető, vagy gyógyítható. A páciens pedig csalódott, már csak azért is, mert a világviszonylatban is kiemelkedő arányú társadalombiztosítását mindenképp fizetnie kell, mégha az nem is annyira kézzel fogható.

Sokszor arra gondolok, hogy az egészségügy leépítése tudatosan zajlik. A lerobbant iparágat aztán olcsón lehet értékesíteni, valaki(k) pedig végül nagyon, úgy értem, nagyon nagyot akasztanak.
Egy kiemelt szerepű hivatás (és presztízsének) tönkretétele, társadalmi feszültségek és számtalan adófizetű pénzének árán.

Eszembe szokott jutni az az orvos is, akivel a 72 órás ügyeletének vége felé beszélgettem. 72 órán, tehát három napon át megfeszített összpontosítás, hibamentes és tökéletes munkavégzés. Ugye?

Nem a műhibák a megdöbbentőek, hanem az, hogy csak ennyi van. Napról napra orvosok ezrei tesznek kisebb csodát úgy, hogy elérhető felszerelésük, munkakörülményeik nyugati kollégáikéval még csak köszönőviszonyban sincs.
Ráadásul dilettáns politikusok és visszataszító, "zavarosban halászó" gazdasági érdekek szabják meg a gyógyászati állapotokat.

Belegondolt abba valaki is, mit jelent egy ember sorsa felett dönteni? Elképzeltétek már azt az iszonyú felelősséget, amikor apátok, anyátok, testvéretek felett állva percek alatt évtizedekre kiható, élet-halál döntést kell hoznotok? Nem általánosan 'egy' emberről, hanem konkrét, létező személyekről beszélünk!

Az orvost érő, a tragédiák és mérhetetlen stressz okozta lelki terhelés pedig még szóba sem került. Letenni pedig nem lehet, hisz utána ott van még a nagy kérdés: hiába dolgoztam ennyit és ennyire becsülettel, miből lesz a gyereknek új cipő, tankönyv, kenyér?
Pénzben e teher nem kifejezhető, pedig az orvos szempontjából a legsúlyosabb! Kit nem őröl fel az évtizedeken át tartó, kilátástalan küzdelem, melyben mégis mindig, újra s újra igyekszel megtalálni a szépet?
(Meg lehet. Ott van, ha nem fedi el az éhes szájú gyerek sírása.)

Összességében mindezt 72 órás ügyeletben is, havi 130.000-ért is, éjjel-nappal, ünnepekkor is - mindenkor tökéletesen hibátlanul.
Hittel-vassal.