Más volt a rezgés
2005. szept. 06. (kedd), 11:18, D. keze nyomán-
(#121)Bandi2005-09-08 19:16:15
Ehh... Molroth... Na, mindegy.
Gszebe! Megkapod te még a magadét tőlem is. :P Ld. a blogom. :ingyenreklám: -
Proletár öntudatom teljes vértezetében ezennel visszautasítom a lepattant "kockásinges értelmiségi" (értem én!: bölcsész, persze, mi más) eltűnésének vádját!!!
-
Viszont vannak helyettük kigyúrt izomagyú, kopaszfejen napszaemüveg alakok, és szanaszét szolizott szinglik...
-
Ne haragudj, jó szándékú provokáció volt, kében vagyok nagyjából!
Ó, egy percig nem gondoltam aljas, sötét, ködből jövő provokációra ^^, csak a személyes okaimra világítottam rá.
a "társadalom" és a "tömeg" két nagyon eltérő entitás
Teljesen jogos, rosszul állítottam fel a hasonlatot. Egyén - tömeg, egyén - társadalom hasonlatra gondoltam, e kettőből meg a harmadikat már kitalálod.
A többit meg már leírtam.
Közben meg már azon gondolkodom, hogy a szakadt, típusos közép-európai egyéniségek viszont - legalábbis Budapesten - tutira fogynak! Lassan már csak az "alsóbb" társadalmi rétegekben találok jellegzetes házmestereket, vécésnéniket, kockásinges szakadt értelmiségieket. ^^ (Mmmuhhhahahaaa, ilyen, amikor az ember nem tud elszakadni egy témától! :D) -
(Ne haragudj, jó szándékú provokáció volt, kében vagyok nagyjából!)
OK, nem forszírozom (illetve nem most :P), de a "társadalom" és a "tömeg" két nagyon eltérő entitás, noha kétségtelenül elég sok emberből áll mindkettő :) !
"...szerintem E. C. jobban zenél, mint ahogy Britney énekel."
Hát, kutya legyek, ha ezzel a mondattal leállok vitatkozni :D !
"Egyébként E. C. korai blues-alkotásai sem voltak rosszak - ez nem "ellened", hanem megjegyzésként szerepel.)"
OK, de jók se. Konkrétan a 12 egy tucat blues-ok népes tárházát bővítették. Peace! Tisztelettel: gszebe, a Jövő Csütörtök (1993/6-2000) basszusgitárosa :D (ja, kishíjján legendává vált... legendásan szar gitárja volt :D ) -
Igazad van, gszebe, valóban kihátráltam a vitából. Ismersz már annyira, hoy ez nem szokásom, de a másfelé is megfigyelhető passzivitásom talán már eddig is sejtette a tanulás, munka, családi egészségi problémák, és egyéb finomságok halmazát. Minimálra vagyok ütve mind szellemileg, mind lelkileg, az egyéb küzdelmek mellé szabadidőmben inkább lazítani, kikapcsolni szeretek.
A földre dobott kesztyűt mindenesetre még felveszem. :)
A társadalom számomra sok tekintetben élőlényt jelent. A tömegek viselkedése messzemenően elüt az egyének összerakott viselkedésétől, és valahogy egységessé, mondhatni eggyé válik (ez jól vizsgálható a ferrebbenő madárrajon, vagy szimulált pánikhelyzetekben, stb.). Nyilván botor dolog volna fekete-fehérré egyszerűsíteni (noha hajlamos vagyok rá ^^), de úgy érzem, a fentiek miatt helytálló az egyén-társadalom párhuzam.
Az érvelésed alapján azt beláttam, mert tényleg valószínűnek tűnik, hogy a dekadens századvég hangulata visszatérő, már létező érzés, melyet feltehetőleg személyes helyzetem hívott belőlem elő. Egy dolog vígasztal: a fin de siécle-ből reményeim szerint ismét alkotó erő születik (lásd pl. a szecesszió artem impenedere vitae filozófiája). Úgy tűnik, az értelmiség igényli a hullámvölgyeket, amit mondjuk nem is csodálok: már az ember tragédiája óta biztos vagyok benne, a tagadás, a változás, a nyughatatlanság az én oldalam.
Visszatérve a "hősök születéséhez" (elvégre mi más lenne ez? csak a fogatot és kardot felváltotta a test és a gitár): izgalmas helyzet, hogy a legendákat a tömegek éltetik, a tömegeket a legendák táplálják, de az egész bagázst a pénz rángatja.
Szerintem ez a pénz válik egyre hangsúlyosabbá, érzésem szerint a XX. század valahogy egyre erősebben fordul errefelé.
(Itt szeretném hangsúlyozni, hogy nem haragszom a pénzre, sem a gazdagokra; a pénz egy szükséges, alapvetően nem rossz dolog, de nem szabad túlértékelni, és ezen utóbbi ellen igyekszem küzdeni).
A legendák kihalása alatt is pontosan ezt értem: kevesebb híres emberen érzem, hogy pl. "örömzenész" lenne, és kevesebb örömzenész lesz híres. Abban viszont igazat kell adnom, hogy valószínűleg némi időnek kell eltelnie sok, ma még ismeretlen ember legendává - az én értelmezésenben legendává, lásd lentebb - válásához.
A kevesebb példakép természetesen nem utolsó mohikánokat jelent, aránylag kiegyenlített, százalékos elmozdulásokra gondolok (pl. 60-40%-ból lesz 70-30%).
Konkrét példánál maradva Britney szegényem alig több egy énekesnőnél, Eric Clapton meg - akármilyen hátszele volt is - tud zenélni. Naggyá lett? Nem érdekel. A tudása a fontos, és szerintem E. C. jobban zenél, mint ahogy Britney énekel. Ez nem pop versus rock kérdése, hanem képzettségé, talentumé. (Egyébként E. C. korai blues-alkotásai sem voltak rosszak - ez nem "ellened", hanem megjegyzésként szerepel.) -
Naaa, ezt a "megfutamodást" nem szeretem :D ! Miben nem értesz egyet?
A "társadalom" nem romlik, nem javul, nem rossz és jó, a társadalom "létezik", de tulajdonképpen nincs olyan, hogy "társadalom". A társadalom nem etikai létező, termékeny fikció "csupán", olyan mint a "nemzet", amire lehet hivatkozni, lehet a nevében eljárni és intézkedni, de nincs "valójában", tudati szinten "van", az egyes szubjektumokba ágyazva, akik meggyőződéssel hisznek benne, hogy ők többek így együtt, mint külön-külön. De az egész csak néha több mint egyedei összessége, pontosabban akkor, ha tényleg elhiszik tagjai, hogy valóban többek általa. A termékeny fikciók hasznosak és kártékonyak egyszerre, manipulálhatók és manipulálandók (ti. pont azért vannak), izlés szerint kifacsarhatók és eldobhatók, vagy felemelhetők és piedesztálra állíthatók. Olyanok mint a rocklegendák :D ! -
Oks, meggyőztetek. Mégha nem is értek egyet az érvelésetek minden elemével, összességében valószínűleg igazatok van. Ennek fényében a társadalom nem romlik, egyszerűen úgy szar, ahogy van, volt, és lesz.
-
Huh, ez egyre keményebb lesz :) (finom)
Először is szögezzük le, hogy zenei izlésről vitatkozni elég parttalan dolog lenne, kevés értelme is van. A "legenda"-kitermel(őd)ésről inkább van, annak mikéntje kortünet (vagy kórkép, ahogy tetszik... megjegyzem: kor-független a dolog, nem tipikusan 20. századi jelenség, bár a megjelenési formái, felépülésének/ felépítésének üteme sokkal gyorsabb, mint korábban bármikor)
Dúalon írta: "De Ti is érzitek, hogy egy Eric Clapton legenda és egy Britni Szpirsz legenda nem egészen ugyanaz,
nem?"
Persze, hogy nem. De van itt egy bökkenő már megint: Clapton sem indult legendának (nekem van egy E.C. Begining c. lemezem, néhol Jimmy Page is tolja rajta: szín alapblues az egész, minden hübrisz nélkül merem állítani, hogy aki már fogott a kezébe gitárt és van némi affinitása is hozzá, alig játszik rajta gyengébben, mint a "Lassúkezű" :D ), sőt! �?t "felépítette" a Cream – "a világ elős supergroupja" (forrás: korabeli Rolling Stone magazin, vagy New Musical Express - '60-as évek vége) –, ami egy istenkirály zenekar volt, de E.C. személyes nimbuszának kialakulásához nagymértékben hozzájárult a hájp, amit körülötte keltettek. (Megjegyzem: az is már a "legendaépítés" fázisa volt, hogy ő is, mint sok brit zenész, a náluk 10-15 évvel idősebb John Mayall különféle zenekaraiban kezdett gitározni, aki (mármint J.M.) már akkor legenda volt, a maga körében persze). Azért, ha megnézzük E.C. életművét később – bár ez nyílván szubjektív – már csak nagyon ritkán ugrotta meg a saját maga által állított (korai) mércét. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék ölni egy-egy szólójáért bármikor :D !
Na, ennyit a konkrétumokról.
Fin de siécle-életérzés: Igazán nem oltani szeretnék (aki kicsit is ismer – itt vannak, akik igen –, az tudja az "észt osztani" szeretem, de sosem "alázó szándékkal"... legalábbis merem remélni), csak érdekes (számomra), ahogy hmm... "benyalásra" kerül ez a "posztmodern utáni nihil" fíling. A "századvégi nihil" nem egy újkeletű kortársi érzület, a 19. század végén - 20. sz. elején is megvolt (az emlegetett Ady "vígan" ide vág), a "rothadó nyugat" metaforájával együt, Vö. Oswald Spengler: A Nyugat alkonya, de sorolhatnánk. A "megélt elmagányosodást" meg aztán végképp nem nehéz felfedezni a 19. század európai költészetének egy jó nagy szeletében (most a festészetről nem is beszélve... persze, nem a nemzeti romantikát értve ez alatt, hanem a "progressziót": micsoda anakronisztikus marhaság ez, amúgy)
Egy szóval: a "posztmodern" (hmm) "(anti-)propaganda" (Fukuyama, Huntington stb. és antitéziseik) visszacsendülését vélem felfedezni ebben, nyavajgást "elveszett(nek hitt)" értékek után, melyek ráadásul kontextusukból kiragadva "örökérvényűeknek" vannak titulálva, identitáskeresés helyetti identitástukmálást (pro és kontra, amúgy)... ennek olykor része az is, hogy "érezd magad szarul, mert ez egy elembertelenedett világ!". Hát, egy túrót! A kultúrszenny, a tömegtermékek, a fogyasztáskultusz jelenségek, kortünetek, kórképek, bármi: tények. De az elembertelenedés ezekből éppúgy nem vezethető le, mint a születések számának csökkenéséből a nemzethalál.
Uff! -
Fura egyébként ez a "mai társadalom rohadófélben van" téma. Mindig az jut eszembe erről, hogy szegény nagymamám, mikor cselédként szolgált meg napszámba járt, vajon gondolkodott-e ilyeneken? Mert azt tudjuk, hogy a régi mindig szebb, jobb, tisztább. Most elidegenedés van, de hasonlítsuk össze egy átlagos mai gyerek meg egy száz évvel ezelőtti életszínvonalát. Meg a műveltségét, meg hogy mennyit látott a világból, mennyit olvashatott. Mennyire volt ideje filozófiákon töpregeni - ha egyáltalán ismerte ezt a szót. Régen az emberek csak közösségben tudtak boldogulni, ma viszont könnyebb az élet, a saját lábán is meg tud állni az ember, nem létfeltétel, hogy tartozzon egy közösséghez. �?gy aztán az akkori normák is kezdik érvényüket veszteni, és újabbak születnek.
A legendákról meg mindig az jut eszembe, mikor a Nyugat c. folyóiratról tanultunk, amiben ugye egy csomó ma már híres író kezdte a pályafutását. Mondtam, hogy de kár, hogy ma iylen nincs - erre közölték, hogy van, és vannak is benne -vájtfülüek által - klasszisnak tartott írók-költők, de róluk a köznép nem nagyon tud. Majd a halála után, illetve ha már eltelt bizonyos idő... Legendák ma is vannak, de letisztulni csak a jövőben fognak. Biztos volt más is Clapton idején, akit szinte ugyanannyira tartottak, de ő valamiért eltűnt a süllyesztőbne - nem állta ki az idő próbáját.
Még az is lehet, hogy britnibébi kiállja az idő próbáját, és egy korszak ikonja lesz... bár ez a gondolat erős hányingerrel tölt el, de hát ki tudja.
A Guns ikonságával én is vitatkoznék - a pár évvel fiatalabbak közül sokan nem is ismerik már. Rockereknek túl popos, a többieknek túl rockos... A Nirvana-t ismerik, az viszont igaz, hogy őket is a média fújta fel, volt még egy pár zenekar, aki hasonló dolgokat csinált, csak ők nem jutottak el az MTV Unplugged-ig, úgyhogy őket nem ismerték meg annyian. Média.
�?szinteség? Én próbáltam mindig őszinte lenni, talán ezért vagyok a béka hátsója latt és ezért tartanak mindenhol különcnek? (költői kérdés volt) :)) -
Megmondom őszintén, a zene soha nem játszott nagy szerepet az életemben. Nem orientálódtam sohase egyetlen zenei irányzathoz sem (bár a tüc-tüc kategória még nem tudott magával ragadni, ott is vannak kedvencek). Olyan szinten nem érdekel, hogy milyen stílusú zenét hallgatok, hogy nem is nagyon tudom, hogy mi melyik kategóriába sorolható. Nekem az számít, hogy élvezzem a zenét, hogy találjak benne valami olyat, ami megragad. Szűklátókörűségnek tartom, ha valaki csak egyféle stíluson belül választ zenét magának, mondván "nekem csak az jön be". És, hogy ez rám mennyire igaz? Olyan szinten, hogy a következő előadóktól, dalszerkesztőktől is vannak favoritok.
- Mozart
- Beatles
- Elvis
- rajzfilm slágerek (főleg Disney; Oroszlánkirály rulz! :D)
- Szandi(!)
- Zámbó Jimmy (!)
- Erős vs Spigiboy
- Crystal
- Alvin és a mókosuk
- Green Day
- Linkin Park
- Rhapsody
- Nightwish
- Avantasia
- Apocalyptika
- Tankcsapda
- Marilyn Manson és még nagyon sokáig sorolhatnám, de nem teszem. Asszem már értitek, hogy miért nem kérkedtem a zenei ízlésemmel soha. ^^ Gondolom, nagyon merész voltam, hogy ezek közül néhányat leírtam. :D
Engem nem érdekel az előadó, engem a produktuma izgat. Tőlem lehet az Bartók Krisztián (asszem így hívják) vagy Csonka Bandi, nem érdekel. Egyedül az, hogy mit ad elő. Ha az tetszik, akkor szeretem (a zenét). Persze, mondhatjátok, hogy nincs kiforrott zenei ízlésem, de én meg rákérdezek, mi az a kiforrott zenei ízlés? Esetleg igénytelen vagyok? :vállvon:
Ennyi bevezető után, térjünk rá a lényegre. :) Nem tudom ki Eric Clapton, de Britney Spears-nek vannak jó számai. :D Hogy melyik nagyobb legenda? Mivel nem ismerem Eric Claptont, nem tudom, de azt igen, hogy B.S. híresebb. De az tény, hogy sok B.S. utánzat van, de nekik is vannak jó számaik. :D
Tény, hogy "rohadnak" a magasan fejlett társadalmak. Olvastuk mindannyian az Ember tragédiáját. Ha emlékeim nem csalnak abban is megjelenik ez a momentum (Ókori Róma).
Az emberiség elembertelenedik egyértelműen? Kérlek, mutass rá példákat! Sokat emlegetett közhely, hogy pénzcentrikusság, teljesítménynövelés. Lehet, hogy azért közhely, mert többnyire igaz, de itt éppen ez a lényeg: többnyire. De, legyen az a valóság, amilyennek állítod. Az embernek tudnia kell, hogy mitől kell ódzkodnia és ehhez néha tűzbe kell mártani kezünket, hogy megtudjuk mennyire forró is az.
Ady mely verseire gondolsz? (hirtelen csak a Léda-versek ugranak be) Ha azt mondod, József Attila, esetleg Radnóti Miklós, egyételműbb lenne.
Hogy megélhet-e úgy, ahogy mondod? �?szintén remélem! -
Látom, erősen eltolódott a hangsúly a zene és a hírességek felé (az eredetileg általánosabb mondanivaló helyett), de engedelmetekkel egy picit terelgetném a beszélgetést.
Igen, valószínűleg van abban valami, hogy a modern média szélesebb körökhöz juttat el olyan zenét, amelyet egyébként azok nem kapnának meg. És igen, a legendák természetesen nem csak úgy kipattannak a semmiből, jobbára komoly management áll mögöttük.
De Ti is érzitek, hogy egy Eric Clapton legenda és egy Britni Szpirsz legenda nem egészen ugyanaz, nem? Napjainkban hány Eric Clapton legendát láttok, és hány Britney Spears-t?
Magam is gondolkoztam rajt, hogy vajon változik-e az emberiség, vagy csak a tudása gyarapszik. Valószínűleg változik, de ciklikusan. Nem gyanús, hogy a kiforrott társadalmak (USA, Németország, Nyugat-Római Birodalom) mindig elkezdenek rohadni?
Tagadhatatlan, hogy korábban is voltak tömegtermékek, korábban is voltak igénytelen rétegek; a kérdés elsősorban ezek nagysága.
Ma már a hittantáborban sem teheted le csak úgy a cuccod, hogy valaki le ne nyúlja!
A társadalom egyértelműen elembertelenedik, és ez nem múlt-jelen, vagy nosztalgia kérdése, hanem a XX. század betegsége: bőséggel találni példáját a megélt elmagányosodásnak, a legkézenfekvőbbek pl. Ady vonatkozó versei.
Az elembertelenedés szerintem több forrásból táplálkozik, ilyen a tejlesítmény- és pénzközpontúság, a felszínes világszemlélet (amely egyébként valószínűleg állandó jelleggel, csak tán eltérő intenzitással és elterjedséggel van jelen), a morális normák fellazulása (és itt nem a testiség - általam is kedvelt és támogatott - szabaddá válásáról van szó).
Már gimnázium második osztályában feltettem a kérdést: élhet, megélhet ember teljes őszintességgel, egyenességgel és becsülettel ebben a világban?
Azt hiszem, azon társadalmakban, melyekre valamennyi rálátásom van, már a korai gyermekkortól olyan központi szerepet játszik az egzisztencialista szemlélet, hogy e gyermekek más útra nem is térhetnek. Persze, mindenütt más felhanggal válnak felnőtté (pl.a német precizitást német kényelmesség váltotta, viszont a magyar megmaradt a "akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is" mentalitásnál), de csak nagyon kevés embernél (és ez nemzetfüggetlen) tevődik erre rá a kontrollt, koronát jelentő intelligencia. -
black metal ist krieg O_o
-
Szerintem ez nem zenei ízlés, hanem teljes mértékben jelen-múlt kérdése. A múltban történt dolgokat megszépíti az emberi elme, és a nem annyira fontos/feltűnő dolgokat is elfelejtettük.
Minden kornak megvolt a hasonló dolgai, emellett az ember általában szeret nosztalgiázni. A "bezzeg az én időmben" az emberiségben szerintem valamiféle must-have. Divatmajmok is voltak mindig. És lesznek is. Ezen meg huzamosabb ideig fennakadni felesleges.
Zenei szempontból meg nem nagyon ismerek (én) olyan embert aki csak a legújabbat hallgatna. Lehet hogy rossz körökben forgok. -
A Gunst azért írtam, mertszerintem ők voltak az utolsó rockzenekar. Akik utánuk jöttek.. belőlük már hiányzott/ik a spiritusz. Egyébként én sem szerettem sokáig őket és én is puszta nyivákolásnak tartottam a zenéjüket, de mostanság más fényben látom.
A Nirvana-t meg azért, mert akkoriban eléggé mások voltak, mint a többiek>kiemelkedtek, persze, lehet, hogy rosszul emlékszem rá, hiszen még elég fiatalocska voltam akkoriban.
De nekem pl a Deep Purple, vagy a RÉGI MetallicA is legenda.
Sőt, utóbbit kifejezetten sajnálom/utálom. De legenda pl az Iron Maiden is. :D
HM foreva! -
Igen, röviden én is csak annyit akartam mondani, amit gszebe, azaz a tehetségeknek élesen el kell válnia, ki kell emelkednie a közönséges sztárok közül. Valamihez mindig kell viszonyítani és "mindennek a mértéke az ember". Ennél lesz egy tartalmasabb hozzászólásom is - remélem -, mert pont ma olvastam egy cikket Marilyn Mansonról egy jobboldali magazinban és ezt a témát feszegette, csak még nem érzek elég elhivatottságot a megosztásához. :P
-
Fin de siécle életérzés rulez!
A legendát... hmm, talán nem mindig, de legtöbbször csinálják, a "születés" egy bonyolult folyamat és ritka, mint a fehér holló, noha az említett "kedvenceket" akár én is felsorolhattam volna :)
De Elvis idején tele volt a korabeli média 12 egy tucat Elvis-imitátorral (már a nevükre se emlékszik a kutya se), a Beatles idején Mersey-sound álnév alatt B.-imitátor zenekarok tömege lepte el a piacot (megjegyzem: a Stones-nak jóval kevesebb "utánzója" akadt, legalábbis a fénykorukban, amikor Keith Richard még tudott DALOKAT írni, amit aztán az utolsó 25 évben igencsak elfelejtett), a Led Zepp. "előzményeként" a Yardbirds a J. Page-szólógitározása előtti felállásában szintén alig volt több egy erősebb B.-utánérzésnél (noha volt már egy-két zseniális daluk Clapton és Jeff Beck idején is ... de az imidzs összetéveszthetetlen). Aztán a Zepp. után a "nagyonheroikus" rockot kifigurázó punk (Sex Pistols rulez... de nézzétek meg hogy néz ki Johnny Rotten most: elárulom - úgyanúgy... és EZ az aggasztó :P) stb. stb.
Szóval a "legendák" megkreálódtak a körülöttük lévő (de szintén tömegek által rajongott!) "szenny" + saját tehetségük (netán korai haláluk!) által, a zeneipar legyártotta őket is, de szerencsére vannak, akik hagytak maradandó nyomot maguk után. Ja, a legendához "meg kell ám halni" (a "legjobb", ha szó szerint... és kellenek persze az életben végrehajott szakrális tettek is, legalább fiktíve :D ), kérem szépem!
A befogadók viszont szerintem vajmi keveset változtak (mindenevő dögevők), ami viszont nagy különbség, az a médiumok tömkelege, amin hozzáfér(het)nek "kedvenceikhez". A vacak "utánzatokat" ti. régen is zabálták, nincs itt oltári különbség. Csak "szétcsúszott" közben a piac tematikailag, műfajilag, hozzáférésben, mindenben! Mitől lenne hát közösség?
(Hehe, számomra a Guns és a Nirvana már a klasszikus "kreálmány" kategória volt megszületésük pillanatában is... nyávogás és háromakkordos semmiség. Azóta persze "legendává" avanzsáltak. ...... Igaz, az egyszerűség is lehet üdítő. Egy blues-ban sincs több egy 3 akkordos körnél... Én kérek elnézést!) -
Hát a kérészélet sajnos egyre hoszabbra szokott nyúlni. Köszönhetően a médiának. Olcsóbb egy sztárocskát faragni magadnak, mint kivárni - no meg megfizetni - egy igazi tehetséget.
Ezen legenda dolgon már én is sokat járattam az agyam. Valahogy arra jutottam, hogy ez igazából lehet, hogy csak a XX. század sajátossága. Manapság már nincsenek /zenei/ legendák. Az utolsó talán a Guns, és a Nirvana volt. Manapság is vannak nagy együttesek, de egyik sem olyan jó, mint a régiek. Talán az ezredforduló volt a vízválasztó, lehet, hogy mégiscsak volt valamilyen világvége, csak kicsiben, és máshogy.
Mindenesetre én nagyon sajnálom, hogy manapság nincsenek ilyen ideálok.
De elég rémisztő, hogy nem lehet egy olyan közösséget kialakítani, ami ne hígulna fel nem kívánt elemekkel. Szerintem még egy tömeggyilosokból álló szekta is felhígulna. Ennyire rosszindulatú lenne az emberi kíváncsiság?
