Más volt a rezgés

2005. szept. 06. (kedd), 11:18, D. keze nyomán
Félénk homokosokból álló csapat készteti sikoltozásra a tinicsajokat, ultraszőke bäbchenre csorgatja nyálát a férfisereg, és seggentojáshéj minisztár bíztatja hasonló korú, max öntudatú rajongóit. Ennyiben örök a történet, csak épp a személyek változnak mindig: egy befutó album, kérészéletű siker, aztán süllyesztő. A rajongók rajonganak, feltétel nélkül, törvénytelenül: a lényeg, hogy minél több dzsenni from the blokk rohangásszon az utcákon (pedig a proletársapi mintha már lecsengett volna párszor). Már a rétegzenékbe is beszivárognak a felszínen élők. Tutira megismered a divatarcokat arról, hogy pogónál könyökkel mennek... aggresszív játék a pogó, de azért arra figyelni szoktunk, hogy aki elesik, azt felszedjük, aki meg könyökkel megy, azt gyomorba rúgjuk. Vagy legalább szólunk neki. Manapság mintha kevesebb legenda születne. Ahogy visszatekintek a XX. század zenetörténetére, már csak az általam hallgatottak közt is ilyen neveket találok, mint Jimmy Hendrix, Led Zeppelin, Aerosmith, Beatles... a lista elképesztően hosszú, és még csak a század második felében járunk. Elmentél egy vadidegen társaságba, mindenki élvezte a zenét, nem az volt a lényeg, hogy mit visel, hanem a viselkedés, és nem utolsó sorban anélkül hagyhattad ott a dolgaid, hogy ellopták volna. Legfeljebb valaki kiírta, hogy "kölcsönvettem, holnapra hozom", és másnapra valóban ott volt a cuccod - anyám mesélte hippikorszakáról. Összetartóbb, őszintébb, emberibb, igazabb volt az emberek hozzáállása. Miért változott meg az emberek mentalitása, igénye? Az okokra csak tippeim vannak (ha valakinek van ötlete, ossza meg velünk bátran megjegyzésben), de ez nyilván öngeneráló folyamat ("mer' a Béla is ilyen"). A fentiek persze általánosítást jelentenének, ha nem jegyezném meg, hogy még mindig vannak előadók, zenék, szórakozóhelyek, melyek kitartanak, mégha picit hígulnak is. De azt azért érezzük, hogy kevesebb zenei tudással is színpadra lehet állni.