Menekülés a szanatóriumból

2006. júl. 28. (péntek), 15:55, D. keze nyomán
Álom, Szürreálium
A hosszú, keskeny, ám magas, fertőtlenítőszagú kórterem hosszanti falai mentén, a jobbról szürkén bepárálló fényben állnak az ágyak. Legtöbbjükön beteg emberroncsok hevernek; kifelé szenvtelen, befelé szenvedő pillantásaik többnyire már másfelé révednek. Mély nyugalom ül a termen, a melankolikus elmúlás kedvesen simogató fátyla elnyomja az éleket.

Akad a téblábolók közt egy igazán, esszenciálisan gonosz. Húsa már rohad, bár még él, és rendszerint a magatehetetlen agonizálók megalázásával, kínzásával tölti idejét.
És akad egy igazán, esszenciálisan jó is. Arcáról már lefoszlottak az izmok, fogsora koponyát idézően villan elő, s jobb alkarja és kézfeje is csak csont és ín. Kedvessége valahogy belülről fakad: nem ijeszt, önkéntelenül is gyermeki-ártatlan együttérzést, lenézést nélkülöző sajnálkozást, zsigerből fakadó rokonszenvet ébreszt.

Kedves most egy matractalan ágy vasán fekszik, és valami okból felemeli csontkezét - talán üdvözletként, vagy kér valamit?
Ágya egy pillanat múlva valahogy alacsonyabb, majd Kedves már egy másik, szintén vasára csupaszított ágy alól néz ki - hideg fém fekhelyével együtt megalázón oda tolta be Gonosz.

A szanatórium ódon, monumentális eleganciát sugalló épület, tán még akkor is állni fog, mikor már nem lesz az ember, hogy lakja. Hosszú, S alakú aszfaltkígyó-feljárója enyhe lejtőn, ősöreg, vadregényes titkokat susogó fenyők között vezet lefelé.
Többen menekülünk az úton. Mindannyian ismerőseim, szeretteim, erőnket megfeszítve futunk.
Gonosz a szanatóriumból egy kis katapulttal Kedves csontjait lődözi ránk. Arcom előtt egy lábszárcsont bukdácsol a levegőben, fejünk felett egy lapocka süvít el. Mi pedig rohanunk. Lélekszakadva.

Még Balatonon ezt álmodtam. Nem próbáltam megfejteni, és nem is kezelnek vele.