Nikon D200

2007. júl. 19. (csütörtök), 23:19, D. keze nyomán
Nikon, Személyes, Röhög, Én népem
D200. A Nikon félprofesszionális, digitális tükörreflexes (DSLR, digital single-lens reflex), cserélhető objektíves fényképezőgépe.

Az Álomváz.

2005. novembere táján kezdtem el tudatosan érdeklődni a fotográfia iránt. Ifjonti lelkesedéssel robbantam be egy hazai fotósoldal közösségébe a hasonlóan intenzív felismerésért: sehol nem tartok még a fotózásban.
Igyekeztem tehát esztétikai, fotóelméleti és -technikai, illetve -történeti szempontból is képezni magam. Éjszakánként, egyetem és munka után (rosszabb esetben helyett). A lelkes nézelődés közben elkezdett alakot ölteni az addig amorf, megfoghatatlan vágy is: szeretnék egy tükörreflexes vázat. Az általuk nyújtott sebesség, pontosság, illetve a lehetőségek végtelen tárháza nagyon csábított.
Első szerelmem a középkategóriás D70 volt. Sejtettem, hogy mire egyáltalán a vásárlás közelébe kerülhetek, már piacra kerül az utódja is. Jött, látott, győzött a D80 - hozott kielégíthetetlen vágyakat.
Sokat formálódott a kínálat, jelenleg a Nikonok között a D40(x) képviseli a belépőszintet, a D80 a középszintet, a D200 - rá se mertem nézni - a félprofesszionális/amatőr csúcskategória szintet, míg a D2 sorozat az abszolút professzionális gépeket.

A digitális fényképezőgépek piaca ingoványos terep. Az ultrakompakt, kompakt, bridge (a vázzal egybeépített objektíves gépkategória teteje) masinák igen hamar elhagyják értéküket, s ez sajnos a DSLR-ek közt is hasonlóan zajlik, de egyrészt lassabban, másrészt azzal a két fontos különbséggel, hogy az összegyűjtött objektívek megmaradnak, illetve egy komoly tükörreflexes vázzal már bármit meg lehet csinálni, még akkor is, ha elhalad felette az idő (attól nem fog kevesebbet tudni, hogy nem mai gyerek).
Fotósok közt kering egy mondás, miszerint nem szabad várni a következő generációs vázra, meg kell venni, ami épp soron van - az utód megjelenéséig ezernyi, örömet jelentő kép készül majd.

2005. óta fényképezőgépekkel álmodom. Életem összes területét beleértve egyetlen olyan feszültség volt, melyet képtelen voltam feloldani: az e vágyálom és teljesíthetetlensége között feszülő.

Tanakodás akadt bőséggel. Morális, elvi és anyagi vívódás kavargott újból s újból, az örvénylő viharból örök, májtépő fenevadként emelkedett ki a kérdés: megtehetem a családdal és magammal szemben, hogy luxusra áldozzak ínséges anyagiak és szabadidő hiánya közepette?

Nincs keményebben dolgozó ember, mint aki lelkesedésből hajt. Most, 2007. júliusának derekán körültekintő tervezés és szervezés után nagy levegőt és némi bátorságot, majd rövidesen... egy, sőt, A D200-at vettem.
Tegnap megszeppent ijedtséggel vegyes remegő izgalommal készültem: Édes Istenem, ez nagyon közel van!
Ma pedig szinte el sem hiszem. Nézem, forgatom a saját D200-am, és sírni szeretnék örömömben, annyira hihetetlen! Döbbenetes, a harmadév eléréséhez hasonló, katartikus élmény!

Szerelmes vagyok.

Szívem hölgye mondta is, hogy most aztán az egyetem és munka mellett újabb hódítóval kell majd megküzdenie...
- Leteszem a szoba közepére, és összebújva, áhítattal szemléljük majd - mondtam neki. - Sőt, oltárt emelünk neki, nem? - jött azonnal a huncut-csípős, kaján replika. Azóta persze aztán családom összes nőtagja rendeli már a portrékat. Még anyám is komoly szakértelemmel nézegette, forgatta a gépet, pedig azt hittem, előtte nehezen fogok megállni.

Az elképesztő mennyiségű, teljesen kilátástalan küzdelem azonban nem lett volna elég, ha nem lép be a képbe Apám rendkívül nagyvonalú ajánlata. Hatalmas köszönet illeti őt, amiért viharos múltunk ellenére akkor és ott nyújtott kezet, amikor igazán szükség volt rá.
Hasonló hálával tartozom Anyámnak, amiért nevelésem során szemléletet, mostanság pedig hátteret, ezzel lehetőséget ad, valamint Húgomnak és Babukámnak, amiért bíztattak, eltűrték, tűrik, és - bizakodom - fogják tűrni mániákus fotóvonzalmam. Remélhetőleg akkor is fel fognak majd ismerni, ha már visszamenőleg, emlékeikben is egyetlen objektívvé olvadnak szemeim, arcom helyén pedig D200 honol. Nagybátyám hasznos tanácsa pedig ez volt:
- Éjjel ne feküdj rá a gépre...
Itthon pezsgővel koccintottunk.

Természetesen nem gondolom, hogy a szerkezet helyettem fog fotózni - a potenciál, az opciók ténye azonban nem kérdéses.

Így öltenek testet az álmok. A hirtelen megnyílt lehetőségek elképesztően széles palettája szabályosan letaglózott, és még mindig csak próbálom elhinni, hogy ez valóban az én történetem.

D200.
Nikon Nikkor 50 mm f/1.8 AF-D.
SanDisk 4GB Extreme III cF.
Én.