Nyár este volt

2016. feb. 26. (péntek), 21:35, D. keze nyomán
Szeretem, Meghitt, Emlék
Nyár este volt, vibrálón tele élettel. Éppen külföldre készültem, akkor is, nagyon nehéz szívvel, akkor is. Emlékszel? A biciklidet toltad mellettem, szabadkoztam, hogy ma tán nem vagyok olyan erős, mint egyébként. Ha erősebb lennél, ijesztő lenne, válaszoltad. Azt kértem, sétáljunk le a térre, a víz környékére, hogy belélegezzem a várost, a gondtalan tinédzserek zsibongó kavalkádját. Hadd vigyem magammal az érzés legjavát. Az öledbe is akartam hajtani a fejem, de azt még nem mertem. De hát miért nem mondtad? Kérdezted később.

Bort ittunk, nem keveset, és nagyon sokat beszéltünk. Egymásról, a világról, vágyainkról és bolyongó lelkeinkről, s jelenünkben észrevétlenül oldódott fel múltunk is, jövőnk is. Viharos gyorsasággal kerültünk nagyon közel egymáshoz. Mondtad is, emlékszel? "Alig ismerjük egymást, mégis ezekről beszélgetünk." Nyitott lelkek éji tánca volt ez, a magától értetődő természetesség diadala púder, elvárások és rossz tapasztalatok felett.

Meséltél végeérhetetlenül akkor is, mikor először csókoltalak meg. Cserepes ajkaink mámorító találkozásában megszűnt a világ, mit megszűnt, felrobbant, széthullt, és csak akkor eszméltem belőle, mikor magától értetődően tetted át lábaidat térdemen, s mintegy magyarázatot keresve mondtad: sosem volt még ilyen jó egyetlen első csókod sem.
Persze, gondoltam, ügyesen játszod ezt a játékot, de erre köztünk sosem volt szükség, velem sosincs. Később értettem meg, amit te már akkor ösztönösen éreztél: te voltál Éva, én voltam Ádám, s mezítelen lelkünk egyszerűen összeért.

Fel, a mélyfekete égen át ittuk egymás ajkát, csillagporba borult ölünk sóhajtott forró éjszakát, üstökösök lába nyomán oldódtunk ösztönné, végtelen erdők páráját leheltük egyetlenné, és nem volt, mit ne szabadott volna.

Szeretted nézni, ahogy peregnek rólam a vízcseppek: ott is mindig megleptelek valamivel. Szerettem nézni, ahogy eszel: ugyanolyan buján, természetesen, teljes szívedből tetted, ahogyan heteken át szüntelenül habzsoltuk egymást.
Szeretted, ahogyan a világ összefüggő rugóiról s fogaskerekeiről mesélek, és szerettem, ahogyan érzékeny, alkotó lelked sokadik szemével a világ szövétnekét láttad.

Nem volt jövőnk, tudtuk, de néha még eszembe jutsz. Érzem, ahogy feladod a küzdelmedet, a kisebb ellenállás felé fordulsz és elhiszed, hogy ha ezen egyszerűsítesz, az életed lesz egyszerűbb. Érzem, ahogy kicsorogsz az ujjaim között, és érzem, amikor végül lemondok rólad, te pedig sírsz, ahogy vígaszul simogatom a nyakad. Öleltük egymást, iszonyú súllyal öleltük.

Nyár este volt, egyetlen hosszú nyár este. Ettünk-ittunk-szerettünk - mi voltunk az élet.