Ők, akik nem kenyérrel

2006. márc. 10. (péntek), 23:37, D. keze nyomán
Életképek, Mindennapok, Ámulat, Észosztó, Szürreálium
A mozgólépcsőn lefelé épp azon gondolkodtam, hogy közölném egy kedves, már rég nem gyermek ismerősömmel, hogy az általa szépnek látott édesanyja valójában minden elfogultsága ellenére bűn ronda, az is volt, és a helyzet csak egyre romlik... mikor felfigyeltem a mögöttem beszélgető két hangra:

- És érted, ha csak hozzám érnek, már legszívesebben a torkára tenném a kezem, és szorítanám, míg megdöglik!
- Ja-ja. - helyeselt a másik. - Én a hátába vágnám a kést fent, aztán a gerincén át a derekáig áthúznám. Széttrancsíroznám!
- Mindig is ilyen voltam, megölném, ha valaki csak hozzám érne!
- Én csak a nyaralás óta vagyok ilyen.
- Ja, a börtön?
- Aha.
- Elég, ha valaki rosszul néz, és agyonverném! - és mutatja, ahogy ököllel ütné az arcot.

A válogatott kivégzések magas röptű megtárgyalása folyt tovább, én pedig igyekeztem mögéjük kerülni, hogy "rosszul néz" helyett azért valahogy mégis felmérhessem őket. Két, 30-nál fiatalabb fickó, mindegyik sárgásbarnára égetve, zselézett hajjal, de egyébként teljesen hétköznapian: bőrkabát, farmer, hasított bőr cipő, egyiken csuklyás pulcsi. Egyedül a mozgásukon látszott, hogy vagány csávók.

És ilyen "emberek" járkálnak közöttünk. Egymás alá adják a lovat, feltehetően a szombat estéiket nem a Maxwell-egyenletek fölött töltik, hanem - ne adj' Isten - valamelyik szórakozóhelyen egymást kapacitálják egy jó késelésre.

Piti sittesek, nagykutya ilyet nem csinál, de mégsem tudok egyetérteni Senecával: lehet, hogy nem hatalom elvenni más életét, hisz bárki megteheti, de én azért féltem szaros kis létem. Normálisan nem társam a gondolat, de ilyenkor nem nézek olyan büszke-kihívón a szemekbe.