Ordító hold

2007. szept. 29. (szombat), 01:43, D. keze nyomán
Személyes, Arche, Éji vad, Szürreálium
Háborog a lélek, sikoltva ordítja rá ezüstzuhatagát a máskor oly meghitten suttogó hold. Álmomat rabolja meg, mégha csak nyugtalan jutna is.

Születés és gyász virrasztása ez. Sors-ikreim látták hold és nap borús világát, de míg egyikük ereje teljében most bontakozik ki, másikuk - a soha nem szűnő - fonala sírva szakadt meg. Előbbi kihívásokkal ékesítve szólít hadba, lelkesít és mozgásban tart, utóbbi kérdéseket, kiáltásokat hagy maga után. Feszültségüket a megrendelő-házmester ocsmány kisszerűsége kínozza tovább, de legalább a kiélesedő érzékenység termékenysége képekben teljesedik ki. A sors iróniája, hogy igazán látni és érezni csak verve tudok.

Ömlik az ezüst orkán, Pergolesi vezényli, viharában pedig még elveszetten hánykolódom - de látni vélem már a part magas csúcsait, ahol újra megerősödöm.