Örökhajtós

2007. nov. 03. (szombat), 11:15, D. keze nyomán
Személyes, Éji vad, Elmélkedős, Keserű
Az élet olyan, mint egy örökhajtós bicikli: akkor is taposnod kell, ha épp nem kéne tekerni.

Hetek óta töltődött már a pohár magánélettel, egyetemmel, emberi és nem emberi kapcsolatokkal, meg persze munkával, aztán lassan belezüllöttek az utolsó cseppek is: ébrenlét valahol 130 óra táján, az erre jutó alvás 25 környékén. Vihar a pohár vízben.

Soha nem volt gondom a stresszkontrollal. Hálás lelket kaptam, amely kívülről, hideg racionalitással is könnyen szemléli önmagát, és amelynek biztonsági szelepei csak akkora terhelést tudatosítanak, amit még pont elbír; a többi meg időben elhúzva csorog be a nagy medencébe.
A túlnyomás viszont végül csak leverte a csöveket: megadtam magam a virrasztás uralmának. A terméketlen, értelmetlen, stressz-fűtötte virrasztás tompa homályt hozó rémuralmának.

Szeretem az éjszakát. Egyedüllét vagy (akkor még) harmadmagunk, inspiráló csend vagy zene, életre kelő kódsorok, átjátszott órák, józanítón renegát hazagyaloglások, s megannyi más meghitt emlék és lehetőség kötődik hozzá, én pedig zabolázhatatlan, magányos farkasként vidáman jártam e szülői intelmeket tagadó, romantikus órákat. Néha megkínoztak ugyan, de mindig foglalkoztattak agyban. Most azonban elveszettnek érzem magam, és dühös bűntudattal tölt el az elpocsékolt másnap jövőképe. Rommá hajtottan, hosszú évek óta először mérhetetlenül magányosan.

Bennem is hullanak a levelek, és mintha az utolsó kört tenném a bontásra váró, favázas hullámvasúton. Kár, hogy én hajtom - a lejtőn lefelé is.