Orvosavató

2010. júl. 03. (szombat), 09:00, D. keze nyomán
Egyetem, Melankolikus, Elmélkedős, Emlék
- Orvossá fogadom!
- Köszönöm, méltó leszek.

Így fonódik össze a kezdet és a vég, az alfa és az omega.
Családi seregletem zsivajgó örömünnepben robban ki a nézőtéren, örvénylő, fekete masszában utazom egy reflektor fénykorongján, iszonyú súlyú évek tömörödnek egyetlen végtelenül sűrű pillanatba, az adrenalin hősége és a melankólia hűvöse húz bennem kötelet, aztán máris csak a visszaútra kell figyelnem. Pedig most kezdődik előttem az ösvény meredekebbik része.



Semmi az egész. Ahány év, annyi lépés, két kézfogás, műanyag talárok, izzadó emberek, az eleganciát és méltóságot türelmetlenül, sorozatban felszaggató avatandók. Emlékezem.

Emlékezem a segítő kezekre iskolán kívül s belül egyaránt. Azon kevesekre, akik valóban hitet vetettek belém, pedig akadt itt útszél, kő és tövis gazdagon. Emlékezem rátok örökké.
Emlékezem barátra is, aki akármilyen bolond, mindig magamért vágott pofán. Emlékezem a sok-sok tudásra, és a még sokkal több lehetőségre, amit hagytam szertefoszlani. Az ezernyi boldog pillanatra, a béklyók roppanásaira, a szabad lélegzetekre, és mindarra, ahogy ezt megtanultam javamra fordítani.

Emlékezem a névleg 86, valójában 100-nál is több vizsga-mérföldkőre, s ezek közül is a 26 (sőt, még több) szigorlat mindegyikére. A mérhetetlen posztkádári és kortárs ostobaságra. A számokban elkönyvelt, botlásba szándékkal belefojtott emberekre, s fojtogatóikra, a porban csúszókra, akik állítólag életüket a tudomány oltárán a leendő generációk nevelésének áldozzák. Azokra, akik hátbaszúrtak, pedig egy hajóban is evezhettünk volna, akik vállvetett küzdelem helyett hideg mocskot szóró arénaharcra akartak kárhoztatni.
Gyorsabban jöttem rá, mint ahogy elfogadtam: az ész nem ad lelki nemességet, a katedra nem ad érzelmi érettséget, hajóból pedig csak azzal evezz egyben, aki maga akar érted lapátolni, nem pedig saját előbbrejutásáért segít.

A homokvár szemeit lehetetlen mind megnevezni. Egy rendes, komoly egyetem legfőbb előnye talán nem is az átadott tudásban, hanem a hihetetlen tapasztalat megszerzésében rejlik. Persze, szakmailag is kibontakozol (bár ezt néhányaknál fenntartással fogadom), de a legfontosabb az, hogy a határaidat is megismered, sőt, minden alkalommal kijjebb tolod. Az iszonyú küzdelmekben megérzed, meddig tartasz, megérzed, ki vagy te és hol a helyed az univerzumban, és felkészülsz arra, hogy az életben felmerülő, valóban fajsúlyos tetteket is meg merd, meg tudd lépni. Saját magad mellett megismered az Embert is, ahogy nyomorultul, testi kínjaiban megmutatja igazi arcát, és meglátod azt is, aki épp e nyomorult felett állva ítélkezik. Az anyám által adott útravalókban is felismertem az igaz értéket és azt, hogy valóban túlélik a kisszerű anyag(i)-múlandóság próbáját.

Orvosabb lettem egyetlen percben? Aligha. Emberebb? Remélem.
Adja az Isten, ahogy adta eddig, hogy a talentomaim egyre jobban forgassam.