Pathologia szigorlat

2007. máj. 25. (péntek), 15:23, D. keze nyomán
Életképek, Baj van, Keserű, Egyetem
Hat nap az egész pathológia ezerkétszáz (régies formájában "csak" hatszázvalamennyi) oldalára meglehetősen... rizikós. A kötelező siker nyomasztó súlyát cipelve nem esik jól a feszített tempó korbácsa.

Valahol az idő fele útján villanásszerű felismerésem támadt. Égbe kiáltott szavaimra hirtelen elfeledett anyagok kerültek elő, megnyugtató és segítő híreket kaptam, és olyan erővel kezdtem el húzni, ahogy nagyon rég. Ki-ki vérmérséklete szerint nevezze divina machiának vagy önszuggesztiónak (bár utóbbi esetén kívülálló történések ennyire összecsengő véletlenjeit nem tudnám hova tenni). Több napig teljesítőképességem határán dolgozva még abból is hatalmas erőt meríthettem, hogy újra s újra legyőztem önmagam.
A meghitt bizonyosság (akár a sikertelen vizsga mellett is!) és nyugalom hatalmas erejének kútjából ihattam.

Kóstolót kaptam a nagy hódítókban lángoló, elhivatott tűzből, a mögöttük álló iszonyú hatalmasság támogató jelenlétéből, és egy picit megértettem, miért - és hogyan - érezhették magukat a világ urainak.

Az égi leplekre az ember persze ismét ráköpött. Az összetett pathológia szigorlat (teszt, szövettan, szervdemonstráció, két elméleti tétel) szerv részén mindenki választhatott demonstrálandó anyagot (mely általában az elméleti témakört is előre sejtette). A szív mellett elsőként én döntöttem, de mivel kicsi volt rám a kesztyű, ezért még kínlódnom kellett vele egy sort. Mire megoldottam, az egyik lány... nos, erre nincs más szó, elvette a szívet.
- Ne haragudj, de a szívet én választottam, és én szeretném demonstrálni. - mondtam neki felháborodottan.
- Hát... én is. - válaszolta maga elé.
- Direkt elsőként választottam, hallhattad, és azért, mert nagyon szeretem ezt az anyagot. Valamit hümmögött rá, de vissza nem adta. Iránta egy pillanat alatt iszonyú mély ellenszenvet és undort, az általa képviselt gerinctelen, sunyi megoldások ellen pedig nyers, fekete gyűlöletet éreztem, de a lelkem, neveltetésem lovagiasságból nem engedte kiverni a kezéből a cuccot. Pedig azt kellett volna, az ilyen nem érdemel semmiféle privilégiumot.
A lépet kaptam, ami "elfekvő", mindig átugrott, és számomra mindenképp hálátlan anyag.

A szigorlat sikerült. Kicsit jobban is, mint vártam. Keserű a szám íze, ha arra gondolok, hogy "szívvel messzebb jut az ember"; szerettem a pathologiát, szívesen zártam volna még eggyel jobban. Mégis hamar eloszlik a nyirkos homály: gyógyít a 12 óra alvás, a szeplőtlen forrás, no meg az a páratlan, mámorító érzés, amikor az ember végleg maga mögött hagy egy tárgyat - cum Deo, pro Familia, et Libertate. Azt meg csak remélhetjük, hogy végül a haza is akarni fogja.