Posztapokaliptikus gyaloggalopp

2006. okt. 03. (kedd), 22:43, D. keze nyomán
Álom, Arche, Éji vad, Röhög, Szeretem, Szürreálium
A polgárháború mozsárágyúinak és szőnyegbombázásainak elültével az embernél idősebb törvény szerint megfogyatkozott a túlszaporított csirkefarm.
A maroknyi túlélő közül ki-ki magányosan, vagy kisebb csoportokban indult neki a világnak, magával cipelve összezúzott civilizációjának többé már használhatatlan, ám lelki szálakkal reményként magához láncolt technikai roncsemlékeit.
Kezdetben mi is egy félig kiégett katonai terepjárón száguldoztunk, míg szárazra nem szívtuk az utolsó, lepattogzott, sötétzöld marmonkannát is.

Azon szerencsések közé tartoztam, akik falkába verődve rótták a saras utakat.
Legközelebbi barátaimon és néhány kedves ismerősömön kívül a kényszer hozzánk csapott néhány ingyenélőt is - az emberállat-süllyedés revolúciójában a teljes elszőrösödés előtt, ellobbanó humanista lángként, talán saját példánkat szemünk előtt tartva megtűrtük a szennyet is.

Esett a hó. Senki nem tudta, vajon a nukleáris tél köszöntött-e be, de különösebben nem is érdekelt senkit.
A jégkásásan süppedős, agyagos erdei út mellett álló tölgy tövében sekély gödör kínálta obszcén ölét, melyben épp csak jelképesen elföldelt, meztelen testek ültek. A hó már nem olvadt véres fejükön.
Vidám hangulatunkat egy percre a náci katonák szovjet kálváriájának dokumentumfilm-szerű emlékképe nyomta el, hogy aztán élni akarásunk ismét fáradt mosolyt fakasszon. Azt mondják, a háborúban a bombázással földre nyomott és mesterlövészekkel keresztülszúrt területeken is csak kúrtak, meg ittak.

Először fel sem tűnt, hogy füstölög a füves-havas domboldal, de lassan elhittük a valószerűtlent: a földbe vájt borospince-vault túlélőt rejthet.
Kíváncsi gyerekekként jártuk körbe a terepet, kellő időt adva az otthonát védelmezőnek, hogy számot vethessen.
Egy fentebbi rejteknyíláson át bukkant ki: hason feküdt egy régi hódeszkán, elkezdett lefelé szánkázni, a maga előtt fegyverként tartott fehér, zománcos kályhacsőből ránklőtt, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt valahol.
Jó szokás szerint elöl haladtam, a csapattól kicsit külön, így a köztünk surrogón elsercegő, koboldszerű, arctalan figura engem lőtt gyomorba - egy teknőssel! Gurguláztunk a röhögéstől, a nagyobbacska labdányi kis páncélos meg rólam visszapattanva néhány lépésre ért földet, és azon nyomban feltápászkodva komótosan, de meglepően gyors tempóban felém indult. Nem szaladtunk el, és még akkor is folytak a könnyeink a nevetéstől, mikor a kicsi állat egy dühöset a csuklómba harapott.

A bal alkarom és tenyerem hajlatánál enyhén sajgó fájdalomra ébredtem. Alighanem ráfeküdhettem a kezemre.