Sebészeti mindennapjaim

2009. okt. 26. (hétfő), 02:51, D. keze nyomán
Egyetem, Orvoslás, Szürreálium, Röhög, Éji vad, Csípős, Mindennapok, Életképek
Hajnalonta a rossz álom hideg keserűségével hagyom követelőzni a túl igaz, dühödten aggresszív ébresztőt, aztán végül mégis mindig elhiszem, és elkezdek a sötétben tudatom után tapogatózni. Egyetlen pillanatnak tűnik, és már hátamra kötözöm a fellegeket, majd befelé tekintve összes dimenzióját, jelenét és jövőjét magában hordozó egyetlen pont-gondolatba sűrűsödve ballagok lefelé az épp csak pirkadó utcán.

A hétköznapok osztályon és műtőben zajlanak, új otthonom cudarságban és eltöltött időben egyaránt vetekszik az eredetivel. Nem bánnám, ha emitt többet, a "rendesben" meg kevesebbet mondanák meg, mit tegyek.
Teátrális, de nincs messze az igazságtól: bárány vagyok a farkasok közt, és elég nehéz tudtukra adni, hogy az udvariasság és a határozottság nem zárják ki egymást. Lassú tűzön itthon keserűvé, ott meg neveletlenné érlelnek, és egyre többször már adni akarom az ütést, nem pedig állni, miközben magamra vagyok a legdühösebb, ha nyomásuknak engedve szétcsúszom.

Tragédia persze nincs. A mindennapokban is akad sok öröm. Az ügyelet például különösen jó, azt mindig is szerettem: a nappali zsibongásból éjszakai neszezéssé csendesedik a kórház, romantikus hangulatot kap minden árnyba húzódó folyosó. Összes döntésem különös súlyt kap, mintegy pionírja vagyok az éjfélnek, és könnyen esik bármely tett, mely kívülről különösen nagy áldozatnak tűnik. Az csak külön hab a tortán, hogy teljesen véletlenül két fiatal orvosnő szobájába költözöm be.
Máskor fekszik a felettes orvosom hason a műtőasztalon, nézegeti a műszerbe fogott saját szövetmintáját, a másik sebész meg varrja a hátát és csak azért is nevetteti, miközben parancsolja neki, hogy maradjon nyugton, mert cakkos lesz a varrat. Rettenetesen röhögünk.

Akár ügyelet, akár hétköznap, hazafelé már zárt kiáltásként markolom a kapaszkodókat, hogy megtartsanak, ha állva elalszom. A tüdőmben még mindig a kautertől égett hús és a fertőtlenítő szaga ül.

A melegség váltakozó otthonaimban másfél atmoszféra nyomáson gázból, lassan fából, alkalmanként egészségesebb erotikából fakad.
Estére leggyakrabban mégis csak hörgő öreg gépem cipeli felém a fényt. Hiába az egész nap, ilyenkor hajnalig tartó hosszú kódsorok kúsznak elő belőlem, összefonódnak hívogató, mit hívogató, követelőző mátkámmal, a nettel, én pedig ismét csak ballagok, ballagok egyre lassulva, immár a kibernetikus utakon.

Van még szempillantásnyi három órám. Aludjunk.