Szegény ördög

2013. márc. 16. (szombat), 00:21, D. keze nyomán
Orvoslás, Könny, Keserű, Elmélkedős, Életképek
Ebben az évben már háromszor köszönt rám a Kaszás. Sosem értem jött (bár előfordult már az is), csak kibiccentett, ahogy távoli, de régi ismerősök teszik. Volt családtagnál (közel...), baráti körben (kegyes...), és most váratlanul, leplezetlen, nyers közvetlenséggel egy ismeretlennél.

Közterületen álltunk, mikor bemondták, hogy ha van orvos a helyszínen, menjen a második helyre. Megint bemondták, hogy inkább a harmadikba.
Akad, aki ilyenkor a kockázatok miatt inkább elsunyul. Nálam az eskü is, a belső hivatástudat is erősebb.

Már emelték ki a fiatal férfit az ajtón, mire odaértem. Állítólag fennakadt a szeme, elvágódott, de pontosat persze senki nem tudott, mégha mindenki roppant fontos is akart lenni.

Gyorsan felpörögnek ám ilyenkor az események. Stabil oldalfekvés, ne fulladjon bele, ruhát bont, nincs pulzus, valaki ismeri-e, fektessük hanyatt, légzés sincs, feje sérült-e, akkor ezt most nyomni fogjuk. Ki fog váltani, mentőt hívtak-e, zsebében a gyógyszert, így nyomjad, hol a mentő, kinek referáljak, innen a tiétek, de segítek, vagyok.

Egyet-kettőt-hármat-négyet, egyet-kettőt-hármat-négyet.

Az elején egy fiatal fickó segített kifejezetten ügyesen, csak kis útmutatás kellett neki. Kérdeztem, van-e gyakorlata, azt felelte: kórboncnok. Ott még nem tartunk, ott még ne tartsunk.
Egy másik srác akart még nagyon beszállni, mert ő tanult elsősegélyt, na őt nem engedtem oda. Ilyenkor nem árt ismerni a saját határokat. Onnantól kezdve viszont hangosan imádkozott és Jézus erejét kiáltotta megállás nélkül, alighanem valamelyik szekta tagja lehetett.
Akadt persze katasztrófaturista-öregasszony is. Karnyújtásnyira fölénkhajolt, ahogy a nem lélegző, szilvalila embert vizsgáltam, hogy "jól van"? Szerinted jól van, süsdmeg?!

A mentő hamar kinn volt egy fiatal, de rutinos mentőorvosnővel. Később is beszéltünk, korrekt volt. Megpróbálta, amit meg lehetett, átvette szépen a helyszín vezetését is, de hiába küzdöttek-küzdöttünk háromnegyed órát, nem jött vissza az ember.

A tákolt paraván mögött vastömeg húzott át, ahogy a lelassult időben jöttem ki a föld alól. A lezárás, a hó miatt háborgó emberek, türelmetlen anyázás a pótlóbusznál, elmenő vonatra panaszkodó öregasszony. Ha rajtam múlik, fel fog férni, mondtam neki. Pedig ha tudnák... bár tán már az sem számítana. Hozzám ők jutottak el alig.
Egy pártröpiratot akartak kezembe nyomni "de morcos itt valaki" mormogással - visszamentem, elvettem. Nem morcos, szomorú.

Fiatal férfi. Jött volna a hétvége, szinte biztosan család várta otthon. Egyetlen pillanat, és nincs többé se család, se hétvége. Tényleg így.
Egyetem előtt intenzív osztályon dolgoztam. Sok halált tapasztaltam, volt köztük minden: durva és csendes, groteszk és méltóságteljes, igazságtalan és kegyes is. Fiatalt látni a fehér lovas mögött mindig megrázó. Emberséges ember páncélt növeszthet rá, de mindig meg fogja érinteni.

Sovány vígaszom az, hogy a szakmailag, emberileg elvárható minimumnál messze többet és hibátlanul tettem. Egyszerre gondolkodtam a lehetséges okokon, azok megoldásán, a tennivalókon, kommunikáltam az emberekkel és cselekedtem, pedig ezt az egyetemen nem kapja meg az ember.
Hálával gondolok a mentőgyakorlatos kollégákra, akik engedtek és bevontak, amikor lehetett.

Sajnos van az úgy, hogy lejár az idő. Isten nyugosztalja.