Szociográfia a KöKin

2006. feb. 25. (szombat), 19:03, D. keze nyomán
Életképek, Észosztó
Tegnap este bébihez menet úgy elmerültem a könyvemben, hogy elfelejtettem leszállni, és kimentem egészen Kőbánya-Kispestig. Ilyenkor az ember pironkodva igyekszik úgy tenni, mintha neki az a megálló is remek lenne (pedig nem szégyen; mindig együttérző mosollyal nézem a mozgólépcső alján visszafordulókat). Választottam egy másik járatot, inkább nem mentem vissza.

A tudattalan, automatizált utazás megszokott kerékvágásából kirántva, amúgyis érzékeny napom lévén, nagyon mélyen átéreztem a körülöttem nyüzsgő világot.

A KöKit említve előttem egy majdhogynem megvetett, arctalan, szürkeegér proletártömeg jelenik meg, és ezen az sem változtatott soha, hogy jól tudom: értelmiségiek laknak mindenfelé. Bizonyos más városrészekkel szemben az ilyen "peremterületeken" az intelligens emberek arányát sokkal kisebbre teszem. Az eszes nem egyenlő az intelligenssel, utóbbiban megvan az a szükséges plusz, az az extravagancia, amit a hozzá hasonlóak azonnal észrevesznek. Nem kell, hogy okos legyen, a kulturális, esztétikai, belső igények finom összessége megadja a többletet. A műveltség akármekkorára növelhető, a szépérzék fejleszthető, a viselkedés (s még annyi minden más) tanulható, de a finom összesség soha. Az értelmesek közül jobbára még azok sem képesek ezt elfogadni, akik felismerik a vitathatatlan tényt.
Alig akad szellemben ily gazdag ember, legyen szó akár a dicső proletariátus sorairól, akár a felső tízezerbe felnyomakodó sznobokról, de még a polgári rétegről is. (A polgári öntudat, na az nagy, de jellemzően kispolgári mentalitással, lepukkant értelmiségi attitűddel társul, s szintúgy hamis, mint a szerénységét vesztette vidéki ember önigazoló, egyenrangúságát hirdető öntudata.)
A nem tanulható nemességre születni kell.

Néztem az embereket, a fáradt arcú családanyát, a félrészeg jómunkásembert, a nagyon csinos, közönséges csajt, az engem fixírozó, félgömbseggű, de már leharcolászott cigánykurvát, és tökéletesen idegennek éreztem magam közöttük. A szürke, arctalan masszából immár emberi sorsok emelkedtek ki, de képtelen voltam közéjük sorolni magam: megéreztem, kik és mik ők, de nem azonosulhattam velük.
Beletörődő szomorúsággal gondoltam rá, hogy önálló útjaim küszöbén, orvostanhallgatóként, szűkös anyagi kerettel aligha találok lakást ennél jobb helyen.