Szülészet bentlakásos gyakorlat

2008. szept. 28. (vasárnap), 23:54, D. keze nyomán
Életképek, Egyetem
Egy hét letöltendő szabadságvesztésre ítéltettem az I. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a nőgyógyászatnál talán csak az urológia áll tőlem távolabb, ráadásul a csecsemők, kisgyerekek sem kedvenceim. Tudjátok, hogy van ez: hangosak, agyilag zoknik, de a legrosszabbak a körülöttük gügyörésző, jaaajdeéééédiii stílusban idiotikussá alacsonyodó felnőttek.

Hétfőn tehát bevonultunk a turnussal - alig egy tucat bárányka a farkasok gyűrűjében. Vasárnap persze megnéztem a Jacksonville-Indianapolis meccset (egyetlen sportszerelmem az NFL), úgyhogy hajnali három táján fejeltem párnába, 6-kor meg ugye csörgött az átkozott ébresztő... Makulátlan örömömre a klinikára érkezésemkor még az is kiderült, hogy nem csupán három órát aludtam, de legalább rögtön ügyelni is kéne. Remek.

Az ügyelet úgy néz ki, hogy bemész reggel 8-ra, napközben próbálsz nem belealudni az oktatóorvos szájába kb. délután 4-5-ig, aztán 6-kor elkezdesz ügyelni, ez tart másnap reggel 6-ig, 8-kor meg nekifutsz a következő napnak, ami megint délután 4-5-ig tart... szerethető.
Személy szerint egyébként szívesen ügyelek (nem sokan vagyunk így). A napi rutin helyett beköszönt a romantikus éjszaka, és vagy nő a terhelés (ami ugye régi barátom), vagy nyugi van (ami legalább annyira).
Az első napon javarészt a társaságot szórakoztattam. Sokat röhögtünk, mindenkivel közvetlen voltam, és lehetett érezni, ahogy mindenki oldódik. Megérte hülyéskedni.
Ügyeletben öt részletben aludtam bő három és fél órát (amit kiegészítettem még hárommal előadás helyett), de asszisztáltam egy császármetszésnél, egy gátvarrásnál, láttam három másik szülést, összehaverkodtam a szülésznőkkel, és beszélgettünk egy nagyon jót egyetemi mindennapjaim egyik legkedvesebb hölgyével, N-nel. Másnap ugyan ezerszer elátkoztam minden ébren töltött percet, de utólag visszatekintve nagyon jó ügyelet volt.
Kedden este hazavonszoltam magam, s bár ki korán kel, az hamar elfárad, de kénytelen voltam még dolgozni.

Szerdán ugyanez elölről, annyi különbséggel, hogy előtte aludtam 8 órát (apppáááám...), és az ügyelet kifejezetten rossz volt.
A szakmai részéről az orvosi esküm miatt akkor sem írhatnék, ha lenne mit. De nincs.
Az emberi része viszont annál zavarosabb volt.
Először is szerettünk volna - teljesen jogosan - bemenni egy szülésre, amiről a t. doktornő úgy rúgott ki mindannyiunkat, mint a bizonyos macskát. Úgy sejtem, vastagon fizető vendégről lehetett szó, mert a doktornőt aznap este többet nem is láttam. Ücsörögtünk tehát kint, vártunk bármilyen történésre, mire jön az ügyeletvezető, és jól lekúr mindannyiunkat, hogy miért nem vagyunk benn. Talán mert kihajítottak? Olyan itt nincs, ha ő az ügyeletvezető, akkor minekünk ott kell lenni mindenhol.
Lesakkoztuk ezt a kört, aztán a társaság lassan elszéledt aludni. N-nel maradtunk ketten tartani a frontot, és egy nagyon mély, meglehetősen felkavaró beszélgetéssel ajándékozott meg. Épp igazán komolyan elmerültünk ebben, mikor megjelenik ismét a szülőszobán az ügyeletvezető, és újra leszúrt minket. Előrángattatta a többieket is ("Nem írom alá senkinek az ügyeletet!"), aztán elment aludni, mi meg bámulhattuk a szülésznőket. Normális esetben csípném a viccét, itt azért annyira nem volt őszinte a mosolyom ("értjük mi a humort, csak nem szeretjük"). A többiek aztán megint elmentek aludni. A nyári sebészet gyakorlat egyik kellemes meglepetés-hölgyével, O-val mi még beszélgettünk egy kicsit, aztán rápihentem fél, azaz fél órát a napra, hogy utána fenn legyek fél 8-ig.
Az éjszaka folyamán egyetlen érdekesebb dolog történt. Épp egy császározást néztünk, mikor a szülésznő kért egy orvostanhallgatót segítségként. Önként jelentkeztem, és ahogy kiléptem az ajtón, a kezembe nyom papirostól egy újszülöttet. Először köpni-nyelni nem tudtam, és miközben vittem át az újszülött-osztályra, csak néztem az úszkáló szemeit, és hirtelen megéreztem, milyen lehet, amikor egy apa a saját gyerekét tartja a kezében... de ezt ne áruljátok el senkinek.
A 7 táján bejövő ügyeletvezető negyed 8 körül elment haza, az ügyeletünket meg elfelejtette aláírni. Mint később kiderült, egyedül az egyik kedves évfolyamtársnőnk kapott aláírást - nyilván nem azért, mert némi hantázással bemószerolt minket. Iróniája az életnek, hogy az aljas, elvtelen húzásaiból ez már nem az első, és szülész akar lenni. "Ne tetézd, A., ne tetézd."
A kellemes éjszaka után reggeli alvással már nem akartam magamba rúgni.

Az így virradó csütörtöki nap megint kicsit szenvedős volt, de meglepően jól bírtam. Utána tekerés haza, és... na, kitaláljátok? Iggeh'. Munka.

Pénteken aztán nagyon sok érdekes már nem történt, pár órát lezavartunk, délutántól meg már itthon dolgoztam tovább.

Összességében nagyon sok szellemi és érzelmi behatás ért.
A szakmai részt ugyan össze tudtam volna foglalni kb. 15 órában, de azért mindenképp hasznos volt.
Érdekes volt látni azt is, hogy vadidegen évfolyamtársaimmal (legtöbbjükkel három szót nem beszéltem idáig) milyen villámgyorsan összerázódtunk. A hirtelen döntésekkel, nagy stresszel járó szakmák képviselői amúgyis nagyon hamar családias közösségbe tömörödnek, egyszerűen ilyen helyzetekben az ember nagyon közel kerül a másikhoz. Másrészt a hét elején megalapozott közvetlen hangulat egyre csak mélyült a hét során, amiben nem kis része volt annak is, hogy egész nap együtt töltöttük az időnket, együtt aludtunk, együtt szívtunk és örültünk.
Láttam azt is, hogy évfolyamtársaimnál mennyivel jobban bírom a nem alvást, a folyamatos testi-szellemi teljesítménykényszert. Ennyi haszna már mindenképp van az állandó hajtásnak.

Egyetlen hét olyan tömény ponttá sűrűsödött, hogy teljesen elvesztettem a kezdetét. Az elmét és lelket próbára tevő eseményekkel megint olyan minőségű és mennyiségű tapasztalatot kaptam, amit nagyon sokan sosem.

Jó hivatást választottam, mégha rossz köntösbe öltöztetik is.