Tán már Ő sem értené

2009. márc. 11. (szerda), 02:08, D. keze nyomán
Orvoslás, Család, Szürreálium, Elmélkedős, Csípős, Arche, Pásztorom, Álom
Előkészületben a Mi kis világunk című tragikomédia. Rendezte: az Élet. Főszereplők: társadalom (OMG, ROFL és LOL szerepében), én. Egotrip. Bad trip. Orvostanhallgató-betegség. Tripper. Is. Szűzen senkit nem engednék orvosira, ide pucábanvér s golyók kellenek, nem seggelős nyámnyilák, éretlen puhapöcsök. A betegekért. A kis magyar betegségügyért. Fél lábon is kibírjuk! Fél lábon ugrálva. Ugrálós-asszociációs, saltatorikus. Mint az idegen vezetett ingerület. Ingerülettel megvezetett idegenek. Megjönne a felsőbb értelem, a fejlett létforma, és még ki sem hűlne a hajtómű, mire a familiárisan hiperpigmentált megélhetési színesfém-üzletemberek az ufót is kilopnák a segge alól. Jézus meg nézne, hogy hová lett a Noétól kölcsönkért bárka. Én meg szégyenkeznék, leültetném ide mellém, a fotelba, és megkérdeném: miért?

Szabad akarat nekünk?

Látod, bad trip. Úgy is, mint bad acid trip, meg úgy is, hogy ilyen kiruccanásból aztán most hogyan mész haza, Jézus? Az értelem fényében jóság világít, de mi sugárzik idelenn, a mélysötétben? A fekete test, az ostoba tömeg ezernyi nyomasztó kilogrammja. Képmutat és egymásra mutogat a se Istent, se embert nem tisztelő, mindent megvető magvető. Népet nemz, nemtelen nemzedékeket, amely szennyként borítja majd el az utcákat, tereket, ereket (ereimet!), fogyatkozó Embereket, erkölcsből fúrót érdemlő feleimet. Tornyokba húzódunk a lé elől, vagy menekülünk (jobb esetben csak hébe-hóba) lébe, cefrébe. A mondanivalót azért csak felhúzkodjuk majd a torony legtetejére (hátha nem lámpavasra vont francia arisztokrata sorsára jut majd), és kibontjuk, hogy lássa mindenki, amint omlik alá, csorog az üres árok. Fentről talán fény vetül rá, és pont lefelé tükröződik majd. Meg egy picit esetleg visszafelé is, atyai jóindulatot kölcsönözve. Ja igen, meg türelmet. Azt mindig elfelejtem.

Szeresd őt, szeresd béna népedet, mégha ezüstpénzt harmincig gyűjtöget is. Olló ez, egyik szárán kólával uszított pénzisten-hívekkel (majd elárulják azt is, harmincér' elkél, mint az Igaz, sőt, a modern Jónásoknak most megvan ez húszból is), másik ágán meg az ugyanezen marékból, más fészekaljból Nobelizáltakkal. Kicsiben társadalmi olló, nagyban gazdasági holló, kapitalista keselyű, ami nem jó, de nincs nála jobb. Na de úgyis lelövik ezt is, vagy leesik már magától, ahogy nézem. Pont ránk.

Pont, az ügyünk végére. Aztán kapkodva kiütjük majd. Mint eddig magunkat, csak most nem mámorba, hanem életbe sokkoljuk, konstruktív szinkronritmusba. Kedélyes apokalipszisból új érába. Akadni fog bőven, ki ugyanúgy táncol majd, de egy kicsivel szebb lesz a zene, egy kicsivel emberibb a szólam. Elébb hét angyal, hét harsona, csend, kakofónia, utón majd a tornyokról kibomló értelem suttogó hajnala. Sosem hangosan, a nép szava mindig erősebb marad, de azért hallhatóbban. Élhetőbben. Éltetőbben a keltetőben, békésebben a temetőben.

Nem rohadhat ez örökké. Ha meg mégis, akkor recipe ferrum, nesze neked káosz, én meg kapitány leszek, s utolsóként, de a süllyedő hajóról szárnyra kapok. Készítgetem már, hiába nyírják a tollakat. Viasz helyett családdal, hittel, lélekkel és tudással szerkesztem majd össze. Vagy falkát toborzok, farkasbőrbe bújtatott bárányokból, és megyünk együtt előre. Jutunk, dűlőre, dűlőről kőre, s építjük sziklára várunkat, talán nyugatra néző újabb tornyokat. Lesz majd benne királykisasszony, meg lakomák, huncut adomák, hely (és hála!) anyának, testvérnek, apának, és persze egy pici kápolnának. Visszük magunkkal a gyökereket. A szép selymeket, az esztétikumot és a képeket. A kikötőt. Hisz ilyen a mostani vár is. Befogadjuk majd a menekülőket, a sok sebből vérzőket, a tervezőket, a szervezőket, születik majd a hasból új kas, kirepül a fészek, és hiába minden vihar, a véreim vára áll majd.

Szóra szó, a lélek most megpihen. Holnap vár a küzdelem, s bár áldozattal, de lesz győzelem!

Kelt 2009. márciusában, a gazdasági és társadalmi válság tömény első felvonásában.