Valaki elvágta a drótot...

2007. ápr. 13. (péntek), 14:59, D. keze nyomán
Életképek, Mindennapok, Csípős, Kiber
A boot szekvencia elhasalásánál már gyanítottam, hogy nem lesz rózsás a történet. Eredetileg csak egyszerű vinyócserének indult... és '03.'-as Superio_Early_Init switch-be fulladt, ami emberi nyelven annyit tesz, hogy "pillanatra megpörgetem ugyan a processzorventillátort, de a biztonság kedvéért utána inkább hanyatt fekszem". Remélem, az alaplap beszél, mert az még garanciális... ha a processzor, akkor hangosan felsírhatok.

Szóval fekszik hanyatt. Húsvét hétfőn. Egy-null.
Maga alá temeti 250 GB adatom, a teljes levelezésem, több heti fejlesztőmunkám, meg az összes, a kibertérbe nyúló csápom.

B-től kértem kölcsön egy elfekvő, felszerelt deszkát, azon persze nincs SATA csatlakozó. Kettő-null.

A szervíz ugye nyilván Angyalföldön van, az Isten háta mögött két lépéssel. Rossz érzéseim először akkor támadtak, mikor az Árpád-hídnál még buszra kellett szállnom. Másodszor akkor, mikor már az újpesti rendezőpályaudvar mellett sétálgattam (lett az több is, mint két lépés). Harmadszor akkor, mikor meghallottam a javítás dátumát...

... most tehát T mínusz tizenháromban vagyok. Három-null.
Az is biztos, hogy már április 26. előtt aktívan fogom zaklatni az egyébként korrekt szervízest.

Az ürömben szerencsére mindig akad fű, magamat szemlélve sajátos (felfeszített?) lélektani ív rajzolódott ki.
Először persze nagyon bosszús voltam. Jószándékú tetteim (a lányok kapták volna a másodgépbe a 60 GB-os vinyót) kísérője egy kurva nagy maflás lett, és aránylag nehezen díjazom a jutalmazás ezen formáját.
Az elvonástól persze némi melankólia, valamint enyhe fokú aggresszivitás kerített hatalmába, de talán ennek köszönhetően finoman kiérzékenyedtem, és ha minden igaz, sikerült az első elfogadható minőségű ruhás fotót is megcsinálnom Babukámról. Három-egy, és jövök föl, mint a talajvíz!
A munkától való kényszerű elzártságban ráadásul hamar felcsillant a szemem, és jött a tökönrúgás erejű felismerés: elképesztő mennyiségű időm van! Igaz, hogy ugyanúgy rohangászom a dolgaim után, igaz, hogy ugyanúgy járok egyetemre, de egy teljes műszak kiesésével most irgalmatlanul ráérek. Három-kettő.

Egészen addig, míg fel nem küzdöm legalább az alapvető fejlesztői eszközöket a lányok gépére. Négy-kettő.
Élesednek a kések, fokozódhat a feminin wiw- és chatláz, fogy a gépben a használt memória, az elégtelennek is csak csúfolható körülmények között a hatékonyság ötödére esik vissza, aztán lassan minden visszatér normál medrébe.

Addig azonban igyekszem újra felfedezni a rég homályba veszett intézményt: éljen a magánélet, és az duplán számít!