Viharra várva

2006. jún. 22. (csütörtök), 23:20, D. keze nyomán
Személyes, Arche, Meghitt, Melankolikus, Kert
Egyre szűkebbre húzza szemét az ég, a látóhatár világosának helyébe finoman színtelen homály telepszik.
Órák alatt a tikkasztó nyári meleg feszültséggel telik meg, majd nyomasztó súlya mozdulatlan, fenyegető, megfoghatatlan éllé változik. A rezdületlen nyugtalanságban lassan szellő mozdul, a vihar szele, és az eső ígéretét hozza.

Mélyet kortyolok belőle, hogy szembefordulva átadhassam magam a vadregényes fenyősusogásnak.
Az enyhet hozó szél simogatja hajam, én pedig tiszta szívből viszontszeretem egy röpke, csalfa percig. Hűvös érintése lúdbőrössé tesz, de romantikus percünk a lombok játékáért áldozva már tova is szalad.

Nézem az esőt a hegyen, hívom felszabadító mennydörgését és villámlásait, de nem jön. Lassan a szél is elül, a levegő pedig ismét kocsonyás, tornyosuló tömeggé válik. Besötétedett.