Vizsgagálya

2008. feb. 04. (hétfő), 23:52, D. keze nyomán
Életképek, Mindennapok, Csípős, Faszagyerek, Egyetem
A vizsgaidőszak a totális igénytelenség kora. (Itt tennék rá utalást, hogy az egész évet vizsgaidőszakként megélők lelki fejlődése, azaz annak hiánya mit is jelent.) A beszűkülő tudat egyetlen gondolkodásmód csapásán újra s újra ugyanazon köröket futja, és lassan spirálozik lefelé a monotonitás testet-lelket igába hajtó, paradox módon fejlődést kizáró progressziójában.
A tudás megszerzésén túl egyetlen előnye van: a megfeszített szellemi terhelés begyújtja az asszociáció-láncokat, és a menekülni igyekvő elme az összes lehetséges, nem tanulással kapcsolatos témában gazdag képzettársításokkal szórakoztatja, jobb esetben szolgálja gazdáját.
Pontosan így sütöttem ki aktuális munkáimban régóta gyötrő problémák megoldásait, így születnek a fejemben fotók, és... nos, így látom most a világot.

De ne rohanjunk előre, az ügy valahol a sebészet táján kezdődött. Előző este magamhoz öleltem a 39˚C feletti lázat, üdvözlöm Murphy-t. Másnap elvileg egy, gyakorlatilag három tételből vizsgáztunk.
Ezerszer belénk verték újraélesztés gyakorlatokon, hogy fekszik-nyugszik-nem lélegzik páciensnél segítségért kiáltunk. No, ezt persze protokollba foglaltam, a vizsgáztató meg kiröhögött. Titkon azért szerethette a dolgot, mert többször is viccelt vele; a végén kérdezte, hogy "Maga szeretne ötöst, ugye?", erre azt válaszoltam: "Akár segítségért is kiáltok!" Beírta. Minden jó, ha így indul a végzet.

Ami be is köszöntött a gyógyszertan képében. Azt hiszem, ez a "nem akarok beszélni róla" kategória, végeérhetetlenül hatások, mellékhatások, ellenhatások, indikációk és kontraindikációk telefonszámai, mindezt szó szerint lázasan.
A vizsgáztató éhes volt, morcos volt, úgyhogy utolsó két vizsgázóként bajtársnőmmel szívtunk rendesen. Eredetileg csak annyit szerettem volna, hogy meglegyen, s bár ez teljesült, de talán a legmegalázóbb vizsgám volt - dühe még utána is kísértett.

Állítólag ezt az ünnepek követték. Én annyiról tudok, hogy volt egy gyönyörű esténk (karácsony), meg kettő olyan berúgás (Istenem, Szilvesztert benyomva felvezetni micsoda barbár dolog...), hogy.

Jah, meg közben szájsebészet.
Pofátlanul keveset tanultam rá, pofátlanul jól sikerült. A végén egyszer csak azt mondja a fickó: "Maga egy értelmes ember. Rendesen fel tud öltözni. Akkor egyet áruljon már el: mi a bánatért van fülbevalója?"
Ehhehe.
Meséltem neki a családi hagyományokról. Megbeszéltük, hogy egyes betegek rossz szemmel nézhetnek emiatt, de mondtam neki, hogy szigorúan hetero vagyok, és ez a viselkedésemből eléggé egyértelmű is. Az asszisztensnő olyan hangosan röhögött, hogy szégyelltem magam, a fickó viszont vette a lapot, mert érezhetően itt fordítottam az ügyemen. Utoljára azt kérdezte, hogy a szigorú református gimnáziumban (a mai napig nem tudom, mit kerestem ott teljesen rendszeridegen, szabadelvű gondolkodásommal, ráadásul katolikusnak keresztelve) nem volt-e probléma a fülbevaló. Nagyon is az volt, mondtam, és ott dőlt el végleg, hogy marad.
Ebben huncut képpel megnyugodott.

A kardiológia viszont nekem nem hozott megnyugvást. Nem éreztem a vizsga ritmusát, nem éreztem, mit akarnak tőlem, úgy általában véve kényelmetlen és kellemetlen volt az egész. Örültem, hogy túl vagyok rajt, és sajnáltam, hogy egyáltalán harmadannyit rászántam, mint mások. Inkább csak a becsület, meg a tárgy szeretete vitt.
A belgyógyászok sose tudják, mi a tényleges tananyag, viszont 30 körül és felett olyan eszetlen gyönyörű és karizmatikus doktornők dolgoznak a kettes belen, hogy itthon anyámnak bejelentettem: muszáj lesz egy idősebb belgyógyásznőt elvennem. Engem persze egy Hókuszpók alkatú, neurotikus úriember vizsgáztatott. A teljes vizsgaidőszakom legjobb feleletét produkáltam, három apróságtól eltekintve tökéletes teljesítmény, és a végén közölte, hogy bár mind a gyakorlati, mind az elméleti részre 3/4-et adott, de úgy látja, aznap én voltam az egyetlen, aki legalább egyáltalán valamit tanult, úgyhogy ad egy 4-est. Mindenki mást kirúgott. Hehe, laza ez az elpöccintett cigi stílus, csak Hókuszpóknak nem áll jól a chopper.

Legalább ilyen vicces kategória a közegészségtan, erről lentebb szólok még.

Szétpattannak a vállaim, csonttörő erővel feszülnek a rhomboideus, trapesius izmaim. Ha nem ezek, akkor a mély hátizmaim fájnak úgy, hogy időnként aludni nem tudok tőlük. Rohadt öregség 26 évesen, mi? Bekaphatja az egész vizsgaidőszak, a stressz, meg úgy általában a világ. Szintén orvostanhallgató ismerősöm jut eszembe, akit - szegényem - megvert a sors rendesen: heti 7x24 órája olyan sűrű lett, amilyent még nem tapasztalt. Próbáltam vígasztalni, amire azt válaszolta: rád gondoltam.

Három éve így élek. Még nem tudtam eldönteni, hogy ilyen fasza gyerek vagyok, ilyen szánalmas az élet, vagy egyszerűen csak ez van, ezt dobta a gép. Befizettem szívinfarctus-ra, kár, hogy retúrjegy nincs. Nagyapám pont ugyanígy végezte, az első után képtelen volt leállni, a második elvitte. Nagybátyám pont ugyanezt csinálja, le is szúrtam érte. A nevem mellett is húznom kéne a strigulákat, de ugye "csalánba nem üt a mennykő".

Bőrgyógyászat vizsga előtti éjszaka megtérít Janis Joplin blues-rockja; valakire emlékeztet, de képtelen vagyok rájönni, kire.
Mohó az, aki mohón gondol. Nem is érdekel, inkább csak élvezem. Divina machia szükségeltetik, megint, nem kicsit, és mégis annyira laza az élet... a stressz, a kialvatlanság, a másokat meghazudtoló erőfeszítések valószínűleg megtették hatásuk, bebasztam két red label dupla Jancsi whiskey-től (ja, meg szinte már hallom anyám hangját, hogy megint több tízezer forintos, ötputtonyos tokaji aszúval kísértem a komoly szeszt). Éljen a környezetbarát mentalitás, átállok methanol + ethanol üzemre. Sose felejtem: Br. három pszichológusa Jim, Jack és Johnny...

A fül-orr-gégészet viszont annyira barátságos intézet, hogy oda nem kell semmi. Igaz, megfeszítetten készültem rá, és a fülog nagykutyájához kerültünk, de emberileg és vizsgáztatóként egyaránt annyira normális volt, hogy hálásan gondoltam vissza a teljes félévünkre.

Közben persze zajlik a céges élet is, a "Ha a 30 éves, bombanő titkárnőnk, akkor mehet a szemüvegére?" jellegű kérdések... khm... örömmel töltenek el. Fiktívek, de mókásságuk oldja a hosszú előkészítés, a nagy anyagi tét jelentette feszültséget. Erről - mármint nem a fiktív titkárnőről - úgyis írni fogok még.

Zárszóként ismét közeg, kurva közeg. Így kell a semmiből hangzatos szavakkal tantárgyat csinálni, majd az egészet úgy eladni, mintha a világ legfontosabb ügye volna. Sőt, nem csak eladni, de be is vasalni: előadásra belépés csak egyenként, alkalomadtán fényképes igazolvány felmutatásával, távozás csak az aláírt, dátumozott jelenléti cetli leadásával; a kezdet és a vég között szigorúan zárt ajtók mögött diadalmaskodik a munkásőr-hangulatú kisszerűség.
Vizsga tekintetében az első forduló egy teszt, melyben a 'végletesen jelentéktelen' és a 'nehogymár nulla-egész-kétszázadon pöcsöljünk' jellegű kérdések vállvetve küzdenek az "év legszánalmasabb vizsgája" címért. Természetesen bezsákoltam a vizsgaidőszakom egyetlen fúróját, tehát vissza is tapsoltak - immár szóbelire.
A lehető legaggresszívebb zenéimet összegyűjtve készültem, hogy a gyűlölet zászlaja alatt vezessem hadba seregeink. Sikerrel. A bizottság előtt, mert ugye a tanár, meg asszisztense itt már bizottság, sőt, Bizottság. A kút meg vízkiemelő műtárgy.

Nem baj, örültem, hogy megvan! Január 29-én lezártam eddigi pályafutásom legsikeresebb vizsgaidőszakát. Igaz, hogy megfeszülve küzdöttem minden fordulóért, de a dolgok egyszerűen csak... csak mentek. Jól.