Wahorn Airport @ Jedermann

2014. nov. 02. (vasárnap), 14:51, D. keze nyomán
Zene, Kreatív, Szürreálium, Szeretem, Éji vad, Ámulat
Az Egy nap a városban blog kakofóniával és Pilinszky Apokrifjával ajánlja Wahornék improvizatív estjét, úgyhogy - gondoltam - ez nekem való lesz.



A helyszín a Jedermann, Hans van Vliet kávézó-kocsmája. Célja, amint neve is sejteti, bárki számára emberközeli, barátságos kocsmát adni. Kategorizálhatnánk jazzkocsmaként, multikulti találkozóhelyként vagy akár harmadik hullámú Ráday-kocsmaként, de nincs értelme. A lényeg az, hogy kisebb hiányosságai ellenére az első pillanattól kezdve otthonos, ismeretlenül is ismerős hely, ahová kényelmesen beül az ember dolgozni is, vacsorázni is, meg sörözni is.

A Wahorn Airport tagjai is pont ilyen kötetetlenül érkeznek, pakolnak. Teljesen természetesen sétálgatnak az asztalok között, hangpróbákat tartanak, aztán egyszer csak ott ülnek és zenélnek.

Orkánszerűen! Sikoltozva-hörögve ömlenek a hangok, minden hangszer ezerfelé szalad. Lassulnak, éteri erdőben járunk, ahol csak néha kiált madár, aztán hömpölygő folyón, felugró halakkal és magasra csobbanó hullámokkal, tengerré szélesül, aztán megint vihar bomlik, örvénylő káosz, tomboló összevisszaság.

Mégis van íve, gondolata a zenének. A dobnál ülő Weszely János és a bőgős Román Péter egymás minden apró rezdülésére figyelnek, úgy építik fel a többieknek az alapokat, és meg nem énekelt hősökként apró, finom csavarokkal jelzik csak, hogy ők is ott vannak. Hozzájuk társul Ulrich Gábor kongán, billentyűn és egy teljesen bizarr, teremin-szerű eszközön. A dobbal és bőgővel, meg alkalmanként egymással is párhuzamosan futó dallamokat Wahorn András alt és tenor szaxofonon (időnként bal és jobb kézben egyszerre!), piccolo trombitán és klarinéton, valamint Hans van Vliet pozanon játsszák. Sőrés Zsolt pedig az elektronikus effekteken és a brácsán kísérletezik: a meggyötört húroktól kezdve az alájuk tett fémpálcák ütögetésén, vagy a rájuk helyezett cintányéron vonóval való játékon keresztül a húrok reszeléséig előtör minden, utóbbiról csak félúton jössz rá, hogy egy fekete vibrátorral játszik a szerencsétlen hangszeren.

Közben Wahorn András beszél egy kicsit. Hol Halottak napjának érzéseiről, amit egy líraibb impró követ, aztán a trombita szordínójáról ad elő, meg is gyötörve azt, és mindent átitat érzékeny, szerény, fanyar (ön)iróniája.
Természetessége, közvetlensége igazi felüdülést jelent. Az egész Wahorn Airport zenei zsenialitás, érzékeny emberek és barátságos emberközeliség őrületes elegye.

Magukat "avant-garde improvizatív zenei illúziókként" írják le, de ennek igazából megint nincs jelentősége. Tökéletesen kötetlenül kísérleteznek hangokkal és hangszerekkel, ritmusokkal és csenddel, hangzatokkal és műfajokkal. Szétfutnak, újra összetalálkoznak, ötleteket adnak egymásnak aztán megint a maguk útjára térnek, és a teljes káoszból minta, érzés, lélek emelkedik elő.

Menjetek, nézzétek meg őket, Mikuláskor megint játszanak.