Zsolt bácsi

2005. nov. 30. (szerda), 02:35, D. keze nyomán
Általános iskolában volt egy egészen kivételes földrajztanárunk, Zsolt bácsi. Mosott, kockás nadrágba, kerekorrú, fehér Puma cipőbe, pólóba épp csak öltöztetett alakja emberi gyémántot takart. Már akkor az ideális tanár archetípusának tekintettem: nagyon jól magyarázott, igazságos, türelmes, jószívű volt, mérhetetlen alázatot és szeretetet mutatott "munkája" iránt, és minden hónapban rendezett egy versenyt. Földrajzzal, tananyaggal és érdekességekkel kapcsolatos kérdéseket tett fel, és aki a leghamarabb válaszolt, az kapott egy pontot; az állást akkurátusan vezette a táblán. Ez így ment fél órán, néha az egész tanórán át, s végül a győztes egy igazi, kiváló minőségű térképplakátot kapott. Azt hiszem, Zsolt bácsi az állandó utazás mellett erre költötte a fizetését; enni aligha evett. Szabályosan rajongtunk érte. Egy évig bírta az iskolában. Úgy hiszem, a tanári kar fúrta meg; jó képviselői a tisztelt tantestületnek a két osztályfőnökünk, a matektanárnő, meg a gondnok, akik osztálykiránduláson házas emberekként reszeltek egyet (csak épp nem egymással házasodtak), az osztálytársam meg arra nyitott be, hogy a gondnok mossa a farkát. Zsolt bácsi utódjául mindenesetre egy ápolatlan, büdös, rosszindulatú némber került, elődje nagyszerűsége miatt eleve esélytelenül. Le voltunk sújtva; emlékszem, szinte sírtam, mikor megtudtam, hogy nem jön többet. Zsolt bácsit alig ismertem, de a mai napig, tucat év távlatából őszinte szeretettel, a legmélyebb tisztelettel, elérzékenyülve gondolok rá. Halnak ki a Zsolt bácsik.